Kicsit zsibbad a feje, és ki van száradva a szája. Azt sem tudja hol van, hogy került oda, de az érzés ismerős.
Lassan felébred az agya is, és kezd emlékezni. Az ablakon át pont rá süt a Nap.
Kicsit még élvezi ahogy melegíti a beszűrődő napfény, de aztán erőt vesz magán, és felül.
Fel kell kelnie.
Vasárnap  van.

Nem szabad egy ilyen szép napot lustálkodással tölteni, még másnaposan sem.
Nehézkesen feláll, odasétál az ablakhoz, kinyitja és nagyot szippant a friss nyári levegőből.
Csiripelnek a madarak, meleg van.

Beáll a zuhanyzóba és megnyitja a jéghideg vizet.
Ez megteszi hatását, egészen felfrissül tőle.
Leül a tévé elé és megreggelizik… így dél körül.

Most hogy újra magánál van, úgy gondolja, hogy ebben a kellemes időben nem kéne bent ülnie a sötét szobában.
Már nyúl is a telefonjáért, hogy felhívja a többieket, ráérnek-e, van-e kedvük valamihez.
Kicsöng, felveszik, megbeszélik. Már megint azon kapja magát hogy telefonálás közben föl-alá járkál a szobában mint egy idióta és véletlenszerűen piszkál meg minden keze ügyébe eső tárgyat. Így megy sorban, míg végül mindenkivel sikerül egyeztetni, hogy hánykor és hol találkozzanak.

Egy gyors készülődés, öltözés, és már indul is.
Ilyen napsütésben még a buszra is jól esik várni, kellemes nyári szellő hűti időnként, így a Nap sugarai még jobban esnek neki. Már a feje sem fáj.
Rövid buszozás után kis késéssel megérkezik a közeli játszótérre, ahol már évek óta együtt ütik agyon az idejüket.
Mosolyogva fogadják, ő is mosolyog, nincs is oka annak hogy ne tegye.
Megbeszélik a tegnap este történteket, és jókat nevetnek miközben elmesélik a többieknek, akik nem voltak ott. Olyan nosztalgikus hangulatban beszélnek róla, mintha évekkel ezelőtt történt volna, pedig csak alig több mint  fél nap telt el azóta.

Nem rég nyílt a közelben egy új kávézó, úgy gondolják ott folytatják tovább a beszélgetést.
Régi ismerősként köszönnek a személyzetnek, egy ilyen pár hetes helyen könnyen lesz az emberből törzsvendég.
Észre sem veszik, hogy milyen gyorsan telik az idő, lassan indulhatnak is a plázába, mert kezdődik a film.
Egy új vígjátékot néznek, amit nem rég mutattak be. Az előzetese alapján már rég megbeszélték, hogy együtt fogják megnézni, így alig várták már a bemutatót. Most hogy jó sokan össze gyűltek, úgy gondolták, hogy lecsapnak arra a néhány szabad helyre ami még maradt a moziban. Persze ebben sokat segítettek az okostelefonok, így mire odaértek már csak át kellett venniük a jegyeket és már ülhettek is be a terembe.

Jól választottak filmet, végig nevetik az egész vetítést.
Film után kicsit körülnéznek még az üzletekben, esznek valami gyorskaját, aztán kiülnek a pláza melletti parkba.
A Nap már alacsonyabban jár, az árnyékok is megnyúltak, de még mindig meleg van.
Nincs még kedvük elbúcsúzni, úgy döntenek beülnek a közeli kocsmába.

Ott, egy jó hideg sör mellett, átbeszélik a film egyes poénjait, kinek mi tetszett a legjobban, stb.
Azt az egy korsó sört még egy követi, azt egy harmadik és egyszer csak azt veszik észre, hogy rájuk esteledet.
Fáradtak, és holnap reggel kelni kell, indul egy újabb hét, van akit a munkahelye, másokat az iskola vár.
Elbúcsúznak, mindenki másfelé indul haza.

A buszon hazafelé még végiggondolja hogy milyen jó is így tölteni a hétvégéket, ez elég energiával tölti fel őt  ahhoz, hogy a munkanapok szürkeségében is jól érezze magát.
Eszébe jut néhány poén amin a nap folyamán nevettek, elmosolyodik, és nem is jön zavarba attól, hogy egyedül vigyorog a buszon.

Milyen jó is lenne ha így telne minden hétvégéje. De sajnos nem mind ilyen.

Sőt, évek óta nem ütötte el még csak hasonlóan sem az idejét.
Hirtelen magára gondol, hogy mi változhatott.
Hova lett belőle az az energia ami hajtotta, az a felszabadultság, a jókedv, a magabiztosság.
Már rég éjszaka van, megint eltelt egy nap így, üresen, semittevéssel.

Ül az asztalánál, bámulja a telefonját, és arra gondol, hogy miért nem hívott fel senkit ma sem. . .

Élet költözik délelőttönként a Bosnyák téri vásárcsarnokba, akárcsak a segélyhivatalba adományosztáskor.

Az üres pultokat felváltják a terített asztalok. Felhúzódnak a húsboltok redőnyei, melynek kirakatiban a sertés, baromfi és marha húsok színes kínálata tárul elénk. Mivel ez a látvány vár már a bejáratnál, igencsak elveheti a kedvét a vegetáriánusok kedvét a további piaclátogatástól. Ha receptötlet hiányában térünk ki a piacra, itt garantáltan megálmodjuk az otthoni asztalra valót. Ebben segíthetnek a kevésbé mosolygós, de gyakran készséges árusok, akiknek a korosztálya megoszlik. Még segítőkész a fiatal lányka zöldségei mögött, viszont már mogorvábban kínálja az idős hölgy az otthonról hozott portékáját. A nénikről egyből eszembe jutott a mohácsi piac, hiszen kis szülővárosom vásárcsarnokában az átlag korosztály 60 és 100 közé esik. Egyedül a lángos sütödés Erzsi néni népszerű szombat reggelente, amikor a fiatalok buliból tántorogva úgy vegyülnek a sütödéhez, mint állattetem köré az éhes hiénák. Azonban előfordul, hogy havonta egyszer-egyszer kitéved néhány új érdeklődő a piacra, de azoknak a sorsuk meg van pecsételve. Az idős árusok rákoppannak egyből, mint holló az üvegszemre. Hozzátenném, hogy több mint tíz évig ékesítette a nagymamám is a piaci árusok listáját. Nagypapám ennek véget vetett tavaly, miután megvádolta a 71 éves mamámat azzal, hogy ő biztosan csak a szomszéd Matyi bácsi miatt jár ki a piacra árulni. Papám nekünk előadta a hattyúk halálát, miszerint a mamám flörtöl a piacon, mert ő egyszer látta beszélgetni a Matyi bácsival és kihangsúlyoznám, Matyi bácsi feleségével hármasban. Az öregek sokszor rosszabbak, mint egy tinédzser csapat. Mi lenne, ha még a Facebookon is fent lennének?!

Térjünk vissza a Bosnyák téri vásárcsarnokhoz. A piac közepéhez érve sok friss, ropogós, színes gyümölcs és zöldség íncsiklandó illattal tölti be a teret. Igen ám, de a közepe után jön a vége,  amikor már atmoszférája inkább a 4 hete érintetlen gyümölcskosár szagára emlékeztet, ami fölött a muslincák épp úgy keringenek, mint amikor a mesehősök beütik fejüket és kis csillagok jelennek meg felettük. Ez az a terület, ahol lényegesen olcsóbban hozzájuthat az ember a zöldség-gyümölcshöz, valamint engem személy szerint itt talált meg egy nemzetiségi asszony egy kihagyhatatlannak titulált lehetőséggel. Akkor kapta meg a reptérről azt a hihetetlenül elengedhetetlenül fontos árucikket, amit még a boltokban is alig kapni. Azzal a marketing szöveggel próbált engem behálózni, hogy ezer éve nem látott, igaz a nevem nem jut eszébe, de tény, hogy régen jártam a piacon. Felvilágosítottam, hogy kizárt, hogy valaha is tudta a nevem, valamint a piacon még soha nem láthatott, hiszen 1.5 hónapja költöztem Budapestre és ez az első vásárcsarnoki látogatásom. Idővel megtudtam, hogy parfümöt árul, amit olyan fél mozdulatokkal vett ki a színes csíkos, durva anyagú, bőröndnagyságú válltáskájából, mintha a Szent Grált rejtegette volna ott. Végül nem éltem a vásárlási lehetőséggel. A kanyargós utakon kifelé vettem az irányt, közben pékárut és újságot vettem.

A túrát értékelve arra jutottam, hogy a Bosnyák téri piacon lehetőségünk nyílik beszerezni mindent, ami a hétköznapi élethez szükséges, de főként azt, ami szükségtelen!  J

A férfi még soha nem járt a lóversenypályán. Nem ismerhette a hangulatát, a lovak erejét és gyorsaságát, nem hallotta még a tömeg feltörő zsivaját, amikor a lovak befordulnak a célegyenesbe. Nem fogadott soha, de még lovat sem látott közelről.

Július elseje volt, egy forró és kiszámíthatatlan nap,- a Derby napja.

Gondolataiba révedve ült második emeleti lakásának egyetlen szobájában. Becsukta a szemét, és emlékek ezrei jelentek meg előtte a múltról, jelenről, de a jövő nem akart alakot ölteni Úgy tűnt mintha sírna, holott csak az izzadtság csorgott végig az arcán, melyre a hosszú és keserves évek mély ráncokat szántottak. Az utolsó három esztendő pedig elvett tőle mindent. Igen, gyötrelmes időszak volt, de ma véget ér. Ma utoljára bízott a szerencséjében.

Felvette a legelegánsabb ruháját- mely valójában nem volt több egy ütött-kopott barna öltönynél-, hiszen úgy gondolta, meg kell tisztelnie ezt a napot.

Magához vette minden vagyonát, és még valamit. Eltette gondosan, féltve, a belső zsebébe.

Küzdött a gondolataival, melyek hol maradásra akarták bírni, hol hajszolták előre, oly szélsebesen, ahogy a telivérek futnak a pályán. Elképzelte milyen lesz; rengeteg ember, testükből párolog az izgalom és a gyönyör, szinte remegnek a csodálatos lovak látványától, melyek értük futnak. És ott lesz ő, közel a pályához, amennyire csak lehet, hisz látni akar mindent. Nem, nem a lelátóra fog ülni, máshogy képzelte. Ezerszer és mégannyiszor lejátszotta magában a még soha nem látott futamot, amit ő nyer. És a többi bolond csak ámul és szitkozódik majd, földhöz vágják, ami a kezük ügyében van, hiszen pénzt vesztettek, rengeteg pénzt.

Az izzadtságtól csatakos lovakra gondolt és hatalmasra tágult orrlyukaikra, ahogy zihálva veszik a levegőt. Ők ebből a hajszából semmit nem értenek… A szentségit, végül is kit érdekel!

-Átkozott lovak - mondta keserűen az üres falaknak, aztán kilépett a hőségbe.

A rozoga ajtót már be sem zárta maga mögött.

Végtelen hosszúnak tűnt az út odáig. A józanész még tett egy utolsó kísérletet, hogy felhívja magára a figyelmet, de a férfit már rég valami más hajtotta. Nagyokat lépett, átvágott a téren. Sietett, szinte futott, bár ideje még volt bőven. A közelben néhány galamb ijedtében felreppent. A zsebéhez kapott… Szörnyen izzadt. Igen, most már futott.

A lóverseny pálya nem olyan volt, mint amilyennek gondolta. Képzelete jócskán kiszínezte ezt a valójában szebb napokat is látott helyet. Talán máshol még léteznek olyan lóverseny pályák, ahol a hölgyek elegáns kalapban, csinos ruhában ülnek a lelátókon, de itt most csak levegőért kapkodó embereket látott,- nem is embereket, hanem egy hatalmas hömpölygő tömeget, melyből néha kiszaladt egy kisgyerek, kitűnt egy kéz; integetett, hívogatott, aztán újra elnyelte a színes forgatag.

Odasétált a jártatóhoz, hogy szemügyre vegye a lovakat, akiket már kezdtek bemelegíteni a futamra.

2400 méter a füves pályán; ez a Derby, a bajnokok versenye. Hosszú ideig nézte a lovakat, ahogy a jártató körön vezették őket. Idegesen lépkedtek, némelyik megugrott, felágaskodott, a hátukon kuporgó zsokék szitkozódtak egyet, aztán rövidebbre fogták a kantárszárat.

Volt egy ló, amelyik valamivel magasabb volt a többinél: gyönyörű hosszú lábak, izmos far, csillogó gesztenyebarna szőr, fekete sörénnyel és farokkal, a hátán ülő zsoké pedig élénkpiros zsokémezt viselt. Egyből megtetszett a férfinek ez a páros. Gyorsan elővette a Turfot, amit befelé jövet vett, megkereste a megfelelő oldalt, ahol a lovak voltak felsorolva.

A kettesszámú, „Purple Rain”. Ő volt az. Nézte azt a sok információt, ami a ló neve alá volt írva, valószínűleg a vérvonala, de semmit sem mondtak neki, csupán a sötétben tapogatózott.

Purple Rain lovasa: Hermann. Sz.

A lap alján kis betűkkel ez állt: Általunk javasolt sorrend: (5)-(1)-(3)

Megszólalt a hangosbemondó: „Hölgyeim és Uraim, üdvözöljük önöket a 90. Magyar Derbyn, melynek összdíjazása tizenkét millió forint. Megkérjük a tulajdonosokat, hogy lassan vezessék a lovakat a startgéphez. A futam hamarosan kezdődik!”

Délután két óra volt, égetett a nap. A férfi megszédült; nemsokára felteszi minden pénzét valamelyik gebére, és ha veszít, mindent elbukik. Mindent...Talán annyi pénzt hagyott a zsebében, amiből még meg tud vacsorázni.

Erőt vett magán és elindult az épület felé, ahol a fogadóablakok sorakoztak. Bent kellemesen hűvös volt az idő, az asztaloknál emberek csoportosultak, főleg öregek, és gyanakvóan néztek egymásra, latolgatták a lovak esélyeit, vitatkoztak, aztán elcsoszogtak valamelyik ablakhoz, hogy megjátsszák a tuti tippjüket. Egy félreeső asztalnál megpillantott egy jócskán hetven fölött járó embert. A kezében egy pohár sört szorongatott és őt figyelte. Odament az öreghez.

-Jó napot, uram!

-Magának is…

-Tudja, nem vagyok jártas a lóversenyben, de ma szeretnék fogadni… nyerni szeretnék…

-Nyerni, nyerni…itt mindenki nyerni szeretne, de higgye el nekem; azzal nyeri a legtöbb pénzt, ha hazamegy és többet vissza se jön ide. Átkozott egy hely ez- mondta az öreg.

-Igen, elhiszem, de én ma mindenképpen fogadni fogok. Nagyot fogok kockáztatni, mert nagyot szeretnék nyerni, és…

-Akkor tegye meg a hármas befutót. Tippelje meg az első három lovat helyes sorrendben. Aki kis pénzekben játszik, az tétre vagy helyre fogad. Nagyobb az esély a nyerésre. Sokan fogadnak így, szóval többfelé oszlik el a nyeremény. De tudja, akik a fejüket fogják a verseny után, vagy épp ünnepelnek, na, ők nem szaroztak. Kisebb az esély, de ha bejön...

-Értem…

-De mondok magának én még valamit! A mai napon nagyon erős a mezőny… kiszámíthatatlan, érti? Egyszerűen lehetetlen megmondani! Ezek itt mind kiváló lovak… ember, ez a Derby! Ez soha nem úgy végződik, ahogy azt a Turf   megmondja! Van fogalma erről?

A férfi azonban hajthatatlan volt és ezt látta rajta az öreg is. Egyszerűen nem lehetett lebeszélni. Végül is miért tenné, elvégre nem az ő dolga…

-Köszönöm uram, akkor hát, minden jót - erőtlenül visszhangzottak a férfi szavai.

-Magának is...de várjon! Ha rám hallgat – legalább ennyiben-, a hetesre ne fogadjon! Saldenzar…az nem fog beállni a startgépbe. Van egy ilyen érzésem, és nem ez lenne az első ilyen húzása. Gyors, mint a villám, de bolond egy bestia!

A férfi már nem mondott semmi, csak bólintott és magára hagyta az öreget. Vajon az mit gondolhatott róla? Talán csak sajnálta, bár nem az övé a legelső nagy remény és a rá váró csalódás sem lenne példa nélküli.

Tehát hármas befutó… Átfutotta még egyszer az oldalt, találomra kiválasztott még két lovat, aztán nem várt sokat; odalépett az egyik ablakhoz, ami mögött egy középkorú nő ült, és csak remélte, hogy nem a halálos ítéletét mondja ki: - Jó napot kívánok, az első futamban kérném a 2-4-5-öt, hármas befutóra, erre az összegre…

Becsúsztatta a pénzt az ablakon. A nő megszámolta, de nagyon lassan és pontosan. Látszott rajta, hogy talán még soha nem látott ennyi pénzt egy összegben, de itt biztosan nem. Milyen kár, hogy ez a pénz csak itt számít soknak - gondolta magában a férfi, ahogy nézte a nőt.

-Biztos benne, uram?

-Igen, biztos.

Hát kimondta… most már nincs visszaút, ő is részese lett ennek az őrületnek.

A nő kiállította a szelvényét, odaadta és sok sikert kívánt. Egy szerencsétlen gazdagnak hitte a férfit.

Szörnyen is nézhetett ki: kócos fekete haj, karikás, beesett szemek, és az a tartás nélküli test-úgy lógott rajta a ruha, akár egy fogason. Aztán elindult kifelé.

Úgy érezte, mintha már nem a saját életét élné, csak valami tehetetlen elszenvedője lenne annak. De most már így is volt. Képes lesz ezt elviselni?

„ A 90. Magyar Derby tíz perc múlva kezdetét veszi! A lovak már a startgépnél vannak, Abaskan, a favorit ma különösen jó formáját hozhatja, kettes számmal Purple Rain, az Álmodó istálló lova,aki a tavalyi sérülése óta először tér vissza a pályára, hármas számmal Lagrisi - lovasa Kovács György - már beállt a startgépbe, sokak szerint esélyes a győzelemre, négyes Rodrigo….”

Aztán már nem figyelt a bemondóra, csak a zúgást hallotta. Odament a pálya széléhez, ahol lépni sem lehetett, és a tribün is csordultig megtelt emberekkel.

„ A lovak beálltak a startgépbe, kivéve Saldenzart, aki úgy látom, ismét gondokkal küzd….”

Aztán csend, feszült figyelem. A férfi észrevett egy elegánsan öltözött embert, aki hevesen káromkodott, vitatkozott a mellette álló nővel, majd a földhöz vágta távcsövét és leviharzott a tribünről. Hirtelen összeszorult a gyomra- mintha rázúdult volna a tömeg izgalma. Patakokban folyt le róla az izzadtság, zsibbadt a karja és erőtlennek érezte lábait. Nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz…

„…Saldenzar nem állt be a startgépbe, így kilenc ló indul az idei futamban…”

Purple Rain, Rodrigo, Jet- ismételgette magában a férfi. Aztán még egy utolsó levegővétel, és kivágódtak az indítókapuk…

„...és start! Elindult a kilencvenedik magyar derby kétezer négyszáz méteres távon és nagyon jól jött el Abaskan, Abaskan a mezőny közepén jó pozícióban, Mementó vezet, nagyon szoros a mezőny, de kívül jön Ámokfutó, Mementó, Abaskan, Rodrigo, ők hárman vannak az élen, Purple Rain egyre jobban lemarad, amikor már csak kétezer méter van hátra…”

A kommentátor úgy hadarta a szavakat, hogy alig értett belőle valamit, hamar elvesztette a fonalat. Körülötte mindenki toporgott és szurkolt. Ő úgy érezte, hogy földbe gyökerezett a lába,- a francba is, nem tudott belelkesülni!

„…Abaskan, Abaskan egyértelműen az első, de ott van mellette Rodrigo, Olívia és Jet nagyon jön felfelé…” Fel akart menni a tribünre, de az már tele volt, még a lépcsők is. Hátrált egy lépést a korláttól és máris az üres helyre tolakodott egy nő. Hátulról valaki belekönyökölt.

„…Abaskan még mindig vezet, de nagyon szoros a mezőny, egyetlen ló van, akit feltartottak, Pretty Princess, ő már biztos nem lesz befutó…” Mindenki üvöltött. Egy nő magáról megfeledkezve feszült neki a korlátnak: - Abaskan!!! Abaskan, gyerünk, az istenit, nyomd meg!!!

Elhátrált onnan. Már nem látta a pályát, csak a kommentátort hallotta meg az a rengeteg embert.

„… Még mindig a középmezőnyben van Lagrisi, és ott van mellette a nagy ellenfél Jet, eközben Rodrigo beérte Abaskant…”

-A rohadt életbe, hol van Purple Rain??? - Miért nem hallja a nevét? Eluralkodott rajta a düh és a kétségbeesés. Valaki megint meglökte, egy férfi tolakodott a korláthoz:. - Gyerünk Rodrigo, gyerünk már!!!

A zűrzavar végleg elnyelte. Összerogyott, le a földre, de nem segített neki senki, még csak rá se néztek. Aztán nagy nehezen feltápászkodott, megfordult, elment a tribün mellett és elkezdett futni.  El, el a pályától.

„… Mementó kezd lemaradni, ott van mellette Ámokfutó és a mezőny végén Pretty Princess, Purple Rain pedig kívül jön fel, amikor már csak ezerkétszáz méter van hátra…”

Otthagyta az őrjöngő embereket, elrohant a fogadóépület mellett, egyenesen a park végében lévő régi lelátók felé, aztán már vissza se nézett többet.

„…Purple Rain elkezdett felzárkózni, az élen Rodrigo és Jet fej-fej mellett, amikor már csak jó nyolcszáz méter van hátra…”

A férfi már nem hallotta ki a szavakat, csak a morajlást. Odaért a régi lelátóhoz, ami teljesen elhagyatott volt, felment a lépcsőkön egészen a legtetejére, és ott leült. Tudta, hogy még nincs vége a versenynek, de hirtelen furcsa nyugalmat érzett. Becsukta a szemét.

„…Hölgyeim és Uraim! A lovak befordultak a célegyenesbe és Purple Rain elképesztően jön fel! Rodrigo két lóhosszal vezet, mögötte Jet és Abaskan…”

Nem gondolkozott, és a legutolsó, ami még eszébe jutott, csak a lova, Purple Rain volt.

Nem várt sokat, elővette a pisztolyt és lőtt.

„…Ezt nem hiszem el, Purple Rain feljött a középmezőnyből, Rodrigo vagy Purple Rain, már csak kétszáz méter van hátra, mögöttük Jet, Rodrigo vagy Purple Rain és igen, Purple Rain egy orrhosszal nyeri a derby-t! Micsoda lovaglás, Hermann Szabina és PURPLE RAIN! Övék az idei Derby, második Rodrigo, harmadik Jet, negyedik Abaskan...”

Bosszús, vidám, ünneplő és csalódott emberek kavalkádja vonult le a tribünről. Ott volt köztük az öreg is, lassan botorkált az emberek közt, hunyorgott a napfényben. Azt az embert kereste, akivel bent beszélt, de nem látta sehol.

-Minek fogadtunk erre a gebére, nézd meg, csak negyedik lett! - mondta egy nő a férjének.

-Jó, jó, honnan tudhattuk volna, egész évben jól futott…

-Áh, menjünk haza, gyere! Gyere már, mielőtt elindul a tömeg!

Így múlt el ez a nap is; egy forró júliusi délután, amikor a Derby-t egy Purple Rain nevű kis kanca nyerte, akire senki nem számított. A régi lelátón holtan feküdt egy férfi. Talán majd később megtalálják, de addigra már nem fognak törődni a nyertes szelvényével. Senki sem fog emlékezni rá, hogy aznap volt valaki a lóversenyen, aki fogadott, meghalt, és végül nyert…

Egy utam a metrón

Örs vezér tere

Forró nyári nap van. A metrószerelvényen ülve várom az indulást. Melegem van ezen a kis zárt helyen, a nap sugarai égetik a bőröm. Talán nem kellett volna feketébe öltözni, mert így még a ruhám is csak szívja magába a hőt. A kocsi lassan megtelik és remegve adja az utasok tudtára a közelgő indulást. Egy idős hölgy hajlobogtató sebességgel rohan, majd pattan fel az utolsó pillanatban a kocsira, és el is indulunk.

Pillangó utca

Ha az ember végignéz az utasokon, az arckifejezések teljesen egyértelműek. Azok, akiknek jutott hely, szerencséjük teljes tudatában vannak, önelégültségük elrejthetetlen. Természetesen az előbb említett hölgy is büszkén feszít az ülők sorában, hisz abban a pillanatban változott át mozgásképtelen öregasszonnyá, ahogy átrepült a metró küszöbe felett. Győzelmét azonban nem élvezheti ki teljesen, mert sikerült egy ittas férfi mellé leülnie, aki már felszállása óta fennhangon szidta a nyugdíjasokat. A nénit még én is megsajnáltam, szemében rémületet láttam.

Puskás Ferenc Stadion

Habár az állóknak sanyarúbb sors jutott, ezt a világért se mutatnák meg elégedett társaiknak. Magukat is próbálván becsapni teljesen úgy tesznek, mintha eredetileg is állóhelyre vágytak volna, és eszük ágában sem lenne leülni. Persze amint megcsillan az a jól ismert sötétbarna folt két ember között, a vadászat elkezdődik, a leggyorsabb még meleg helyre teheti le hátsó felét, hogy aztán örömittasan dőljön hátra a koszos ülésen. Az idős hölgy fellélegezhetett, mert átkozója ezen az állomáson döntött úgy, hogy ideje leszállni és máshol terrorizálni a népet.

Keleti pályaudvar

A kocsi kezd megtelni, a meleg egyre elviselhetetlenebbé válik, az embereken megcsillannak az első izzadtságcseppek. Egy velem szemben ülő középkorú pár szóváltására leszek figyelmes. Hallani ugyan esélytelen a suttogásukat, viszont a mimikájuk mindent elárul. Utastársaimat beszélik ki sorban, nevetgélnek rajtuk, nem félve a lebukástól. Szégyent nem ismerve még bámulják is az éppen aktuális áldozatot. A többiek jóval szerényebbek, általában a cipőjüket bámulják, kerülve minden szemkontaktust, esetleg könyvüket vagy a hirdetéseket olvasva foglalják le látószervüket.

Blaha Lujza tér

Egy csapat általános iskolással száll fel, megzavarva nyugodt utazásunkat. A mellettem álló fiú füléből hangosan szól a metálzene, a sarokból pedig lányok vihogása ér el hozzám. Az egyik fiatalabb fiú rajtakap, ahogy őket nézem, és ezt gyorsan barátja tudtára is adja. Elkapom a tekintetem, ám most ők bámulnak engem nevetve. Valószínűleg az nem jutott eszükbe, hogy az ember perifériásan is lát, vagy csak egyszerűen nem érdekelte őket. Mellém egy korombeli lány huppan le, vele szemben a barátja áll meg, két kézzel a fejünk fölött kapaszkodva. Enyhe bűz áramlik felőle, így fejemet elfordítva igyekszem levegőhöz jutni.

Astoria

Két rendőr felszállta aztán teljesen újraírta mindenkinél a programot. Az egyenruhások jelenléte láthatatlan hullámot idézett elő, ami aztán mindenkin végigsöpört, különböző reakciókat kiváltva. A többséget csak kizökkentette az érdektelen bambulásból, viszont voltak akik összesúgtak, néhány külföldinek kinéző férfi pedig véleményem szerint a jegyét kutatta zsebei rejtekében. Ami engem illet, hálás voltam a rendőröknek, mert érdekesebb látványnak bizonyultak nálam a fiúk szemében, és a kellemetlen szagú fiú is kénytelen volt pozíciót váltani, hogy elférjenek mellette.

Deák Ferenc tér

Itt szerencsére megszabadultunk a zsibongó társaságtól, a metróközönség nagyrészt kicserélődött. Az ajtónál persze hatalmas tolongás volt, mindenki égető szükségét érezte, hogy elsőnek hagyja el a szerelvényt, mintha valami hatalmas díjat osztanának az első száz embernek, aki felér a mozgólépcsőn. Eközben az új felszállók is úgy gondolták, hogy beférnek még azelőtt, hogy minden leszállni készülő, beleértve a későn eszmélőket is, sikerrel járt volna. Mindezeknek csodálatos arckifejezések lettek az eredményei.

Kossuth Lajos tér

Néhány hozzám közel álló fiatal beszélgetését hallva teljesen elborzadtam. A történet egy barátjukról szólt, aki állítólag a metrón kapott el valami fertőzést, a nyakán lévő apró vágás fertőződött el brutálisan. Na már most eddig sem rajongtam az utazás ezen formájáért, ez a kis mese pedig nem járult hozzá véleményem pozitív irányba való változásának. Miután a gyomrom vetett pár bukfencet, körbenéztem, és láttam, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Főleg ebben a melegben, a legtöbb ember igyekezett a legkisebb felületen érintkezni akármivel, ami mások DNS vagy fertőzés maradványait hordozhatta. Isteni érzés tud lenni az is, amikor két kimelegedett ember csupasz bőrfelülete érintkezik.

Batthyány tér

Itt már szellősebb lett a légkör, üres helyek is akadtak, a büszkébbek azonban állva maradtak, kapaszkodás nélkül egyensúlyozva végig a döcögést, vagy hátukat az ajtónak vetve. Velem szemben egy nő valamilyen felismerhetetlen zöldséget harapdál, amit én egy 3 hetes paprikának tippelek. Mellette most három fiatal lány ül kipirult arccal és kócos hajjal, mindegyik keze tele van zacskókkal, valószínűleg most ejtették meg a féléves nagy gardróbfrissítést. Vidékiek lehetnek. Onnan tudja az ember megállapítani, hogy jobban vigyáznak a táskáikra, mint egy nőstény oroszlán a kölykeire.

Moszkva tér

Nem csak azért hívom így, mert rettenetesen nagy ostobaságnak gondolom az átnevezését, hanem mert a táblán is így áll, ugyanis pár huligán kreatív perceiben átjavította a megálló nevét a szerintük megfelelőre. A paprikás nő felállt, nyújtózott, majd hangosan megosztotta mindenkivel, hogy neki mennyire fáj a háta, aztán egy lányra nézett, és megérdeklődte, hogy hány kilót nyom. Ezután rám nézett, kinevetett és sietve elhagyta a metrót.

Déli pályaudvar

Végállomás, én is leszálltam a felhívó szóra, miszerint mindenki legyen kedves elhagyni a szerelvényt, és azon gondolkodtam, hogy volt e már olyan utam, hogy nem találkoztam egy őrülttel sem. Miközben a bérletemet kotortam elő a táskámból, mivel az ismerős hang figyelmeztetett, hogy a kijáratnál is ellenőrzés várható, arra az eredményre jutottam, hogy nem igazán, és ez valószínűleg a jövőben sem lesz másképp.

A helyszín egy piac, az egyik oldalon egy idős néni (nevezzük Marika néninek), a másikon Józsi, az árus. Az alapkonfliktus a következő: hősünk, Marika néni kér egy kiló krumplit Józsitól, az életunt piaci árustól. Eddig még oké, a történet akkor kezd rossz irányt venni, mikor Józsi nem 1, hanem 1,13 kiló krumplit mér le. Mielőtt árusunk megkérdezhette volna az idős kuncsaftot, hogy „1,13 lett, maradhat?”, Marika néni magából kikelve megkezdte ámokfutását.

Szemei összeszűkülése és József intim zónája elleni támadása után rögtön melegebb éghajlatra küldte mit sem sejtő árusunkat. „Mi az hogy maradhat? Át akar vágni, maga disznó?- kiabálta Marika.  József nem volt felkészülve 76 éves „támadója” vádjaira, ezért az elhangzottakat egy mély, hosszúra nyúlt hallgatással nyugtázta. Marika néni, az árus hallgatását saját igazának elismeréseként tekintette, és ha már úgy is benne volt a lendület, folytatta hadjáratát szegény Józsi ellen. Marika néni Józsit az akkori kormány emberének nevezte, akit arra képeztek ki, hogy őt, Marikát és a hozzá hasonló becsületes, idős embereket kisemmizzék, megfosszák állampolgári jogaitól, illetve elvegyék az amúgy is kimerülőben lévő életkedvüket.  József, aki lassan abban sem volt teljesen biztos, hogy ő József, szótlanul, megtörten viselte idős ellenfele szavait és kritikáit. A „disznótól” a „féregig” volt itt minden, Józsi azonban hősiesen tűrte a felé irányuló támadásokat. Egy idő után azonban nem bírta, ugyanúgy, mint néhány perccel korábban Marika, József is kitört és néhány keresetlen szó kíséretében sértegetni kezdte igencsak ősz hajú ellenfelét. Próbált minden „vádpontra” válaszolni, időnként olyan gyanúsítgatásokra is reagált, amik el se hangzottak aggastyán vitapartnere részéről. Miután mindketten elküldték a másikat oda ahova kedvük tartotta, egy hosszabb hallgatás következett, amit egy mellettük álló harmadik fél ki is használt és csatlakozott az amúgy is parázs vitába. A történet harmadik és egyben utolsó szereplője, Lajos, aki Józsefhez hasonlóan szintén piaci árus volt, és bár egy régebbi vitát követő verekedés miatt nem volt jóban Józseffel, ebben az esetben úgy gondolta, muszáj kiállnia régi társa mellett. Lajos azon nyomban rázúdította 57 év tudását bottal közlekedő, újonnan megismert ellenfelére. Az asszony, meglepődve, hogy hirtelen egy helyett két pernahajderrel kell felvennie a harcot, botja felemelésével jelezte támadási szándékát. Józsefnek és Lajosnak, a két régi jó barátnak szép szavakkal sikerült lebeszélniük Marikát „ön és közveszélyes” tette megkezdéséről. A hölgy szépen lassan erőt vett magán és lenyugodott, nem sokkal később József arra lett figyelmes, hogy már nem őt, hanem régi barátját, Lajost támadja a felbőszült öreg.

Árusunk hetykén karba tette kezét, lábát keresztbe vágta és mit sem törődve fehér vászon nadrágja tisztaságával, ráült a krumplik tömegére és onnan figyelte az előadást. (ugyan nem lényeg, de az idős hölgy kevesebb, mint másfél perc alatt kiosztotta Lajost, majd éreztetve győzelmét szánalmas ellenfelével szemben, magasba emelte járását segítő megkopott botját).

Már megint éberen forgolódtam, ahogy az utóbbi időben minden egyes éjjel. Tudtam, megint fel fog riasztani egy telefonhívás pontban 23:00 órakor. Kihúzhattam volna a telefont, de valami visszatartott. Pontot akartam már tenni az ügy végére, és azt terveztem végleg elveszem zaklatóm kedvét a késői órákban jelentkező közléskényszerétől. Minden úgy történt, ahogy arra számítottam.

-Azt hittem már sosem veszed fel. Pedig rengeteg mesélnivalóm van- így szólt egy kedves, fiatal női hang.

-El sem hiszed mekkora örömöt jelentett volna, ha beléd fojthatom a szót. De végérvényesen tisztázni akarom a helyzetet.

- Hát, rendben, ha ragaszkodsz hozzá, kezdd csak te. Majd utána beavatlak.

- Nincs mibe beavatnod, fogd már fel végre. Azt sem tudom ki vagy te egyáltalán. Semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy jó ideje pokollá teszed minden egyes éjszakám. Ingerült vagyok minden áldott nap, mert már az idejét sem tudom mikor pihentem ki magam utoljára.

- Szóval azt állítod, nem ismersz engem. Különös… Talán csak nem akarsz emlékezni rám, vagy már rég elfeledtél, de tagadhatatlanul fontos szerepet játszottam néhány döntésben, amelyet meghoztál életed során. Egyébként is, ezt a kis bosszankodást nevezed te ingerültségnek, amit a kialvatlanság okoz? Akkor már képtelen vagy felidézni, milyen az, mikor belülről majd’ szétfeszít a tehetetlen düh, mikor mások megaláznak, örömüket lelik a szenvedésedben és megkeserítik legszebb éveid minden pillanatát.

- Te meg miről beszélsz?- vágtam rá gondolkodás nélkül.

- A múltadról, s egyben a saját jelenemről is- felelte rejtélyesen. Vagy talán nincs igazam?

- Honnan tudsz bármit is a múltamról? Felbérelt valaki hogy kémkedj utánam?

- Olyan erősen küzdesz-hangzott az elkeseredett sóhajtás. Az ellen, hogy végre észrevedd, ki is vagy valójában. Nem akarod elfogadni, amit tettél, pedig osztozom minden érzéseden. A gyilkosság szörnyű tett, vannak, akik szerint nincs rá semmi mentség. Én azonban megértelek, és tudom, hogy ők keresték maguknak a bajt. Te megsemmisítetted a testüket, cserébe azért, hogy elvették a lelkedet. Te okkal cselekedtél így, de mondd, ők mit hozhatnának fel a mentségükre? Tudod mit? Úgy fogok cselekedni, ahogyan te is. És cseppet sem fogom megbánni.

Lecsaptam a kagylót. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, és már magamban kételkedtem, nem a különös telefonálóban. Még fiatalkoromban súlyos sérülés ért, melynek következtében alig emlékszem valamire az azelőtti életemből. De hogy gyilkos lennék? Képtelenség. Hisz nincs még egy ember rajtam kívül, akinek ekkora nehezére esne bántani bárkit is. És ez csak egyike volt azon fura gondolatoknak, amelyek foglalkoztattak. Megoldatlan volt egy másik fontos kérdés is: ki lehet ez a lány, aki annyi mindent tud rólam? Miért érzem azt, mintha mégis ismerném valahonnan? Önmagamra emlékeztet, a beszéde alapján kiköpött másom. Másnap csak ekörül forgott minden gondolatom, és talán őrültségnek hangzik, de szinte vártam az újabb éjjeli hívást, ami ezúttal sem maradt el. A telefon ismét jelzett, s a jól ismert hang nyájasan közölte:

- Megtettem. Sikerült elszöknöm, de már mindenhol keresnek, így nem tudom meddig beszélhetünk most. Tudod hogyan érzek? Megkönnyebbültem. Eltűnt minden fájó gondolat. Mindenki azt kapta, amit megérdemelt.

- Megölted őket? Miből gondolod, hogy jogod van Isten szerepében tetszelegni? Ugyanolyan joguk volt az élethez, mint bárki másnak- fakadtam ki könnyeimmel küszködve.

- Ugyanolyan joguk volt az élethez, mint nekem, illetve nekünk. De ezt elvették tőlünk, nem volt más választásom. Egyébként pedig nem cselekedtem másképp, mint te, évekkel ezelőtt, nemde?

- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? Olyanokkal is tisztában vagy, amikre én magam sem emlékszem.

- Mert belőlem lettél. A múltbeli éned vagyok, amit szeretnél elfeledni, de nem lehet, a részeddé váltam, ezt el kell fogadnod. Nem élhetsz örökös bűntudatban. Azért kerestelek fel, hogy rávegyelek, végre bocsáss meg magadnak, és élj teljes életet.

Ekkor ébredtem fel, zokogva. Azt sem tudtam hol vagyok, de megnyugtató volt a tudat, hogy sikerült kiszakadnom ebből a borzasztó álomvilágból. Mikor lecsillapodtam körbenéztem. Egy tágas, fehér szobában feküdtem, ami egy kórteremhez hasonlított leginkább. Egy talpig fehérbe öltözött nő odalépett hozzám és kedvesen megkért, hogy vegyem be a napi gyógyszeradagomat. Nem feleltem semmit, csupán gépszerűen végrehajtottam az utasítását. Miután kiment, egy újabb, fáradt könnycsepp gördült le az arcomon. A mellettem fekvő idős hölgy megkérdezte:

- Már megint azzal a szörnyű iskolai vérengzéssel álmodott, Kedvesem?

- Bárcsak álom lett volna…- feleltem elcsukló h

Volt már reklámelemző, médiakritikus, vezetett filmes rádióműsort, és be-beült a politikai beszédműsorok vendégszékeibe is. Most párszáz YouTube-kommentelő helyett az egész ország róla beszél.

Képzeljük el a helyzetet: a legnagyobb kereskedelmi csatorna felkér minket - akik az elmúlt pár évben fizetés nélkül, puszta munkaszeretetből csináltunk kulturális műsorokat ismeretlenebbnél ismeretlenebb platformokon -, hogy három sokat szerepeltetett tévés személyiség mellett képviseljük a könyörtelen megmondóember szerepét, egyedi véleményrendszerünket felvállalva, egy várhatóan nézőcsúcsokat döntögető tehetségkutató műsorban. Mit lépnénk erre? Röhögve visszautasítjuk, hiszen nem akarunk azokká válni, akik ellen felvettük a harcot, ezzel elvetve az utolsó esélyét egy nagyobb közszereplésnek? Vagy esetleg bevállaljuk, hogy néhányan megpecsételnek azzal, hogy eladtuk magunkat, viszont értékrendszerünk bemutatásra kerülhet egy széles réteg előtt is? Puzsér Róbert az utóbbit választotta.

Nem telhet el olyan nap egy száznál több Facebook-ismerőssel rendelkező egyén számára, hogy ne fusson bele valamilyen formába öntött Puzsér-poénba. Az RTL Klub feketeöltönyös hóhérjáról azonban kevesen tudják, milyen szerepet vállalt a médiában a Csillag Születik előtt.

Televíziós pályafutásának első állomása a Magyar Televízió volt, ahol 2004-ben a „Gang” című kulturális beszélgetős műsor egyik állandó vendégeként láthattuk – melynek műsorvezetője az a Bandika volt, akit ha egyszer lát/hall az ember, légkalapáccsal sem veri ki a fejéből. Itt egyébként a szőkeség a következő jelzővel konferálta fel Puzsért: „a dühödt tüsszentőpor”. Bármit is jelentsen ez.

A tévében aztán 2007-2008-ban láthattuk legközelebb, amikor is a már jobblétre szenderült, Anettkán kívül ránk sokat nem hagyó Budapest TV-n a „Na, mi újság?” című műsort vezette, egyre inkább politikai témákra evezve, amelyet 2008-ban az Echo TV-n folytatott a „Szigorúan Ellenőrzött Mondatok” keretei közt. Utóbbi műsorral azért kellett felszámolnia, mert egyik adásában Trianon témakörével foglalkozott vendégével, ezt azonban a csatorna már le sem adta.

Talán fajsúlyosabbak voltak rádiós programjai, melyek főként aktuálpolitikai kérdéseket vetettek fel, ezeket vesézte ki Puzsér meghívott szakértőkkel. Egyik leghosszabb élettartamú műsora, a „Szélsőközép” először a Budapest Rádión, majd a frekvencia későbbi birtokosának adóján, a Pont FM-en futott, mielőtt áttért a radiocaféra. A nyughatatlan vándormadár ezzel párhuzamosan vezetett egy másik, hasonló témájú adást is, ami az „Apokalipszis Rt.” névre hallgatott. Politikai tevékenységéhez hozzátartozik, hogy többször megfordult a HírTV „Lapzárta” vendégszékében, rendszerint – hogyhogy nem – ellentmondásba keveredve a körülötte ülőkkel.

Az internet világát sem hagyta soha kihasználatlanul. Az online rádiózás mellett olyan videó-sorozatokat készített társaival a netes közösség számára, mint a reklámokat humorosan analizáló, mégis elgondolkodtató, már-már tanulságos „Reklámtörvényszék”. Emellett pedig több blogot is működtet, a mai napig: van általános videóblogja, rövidéletű zenei tökéletesség-blogja, de folyamatosan frissülő Csillag Születikes zsűriblogja is.

Kritikusi pályájának csúcspontja a radiocafén 2009-től 2011-ig futó „A hét mesterlövésze” volt, amelyben hétről hétre kezdeményezett beszélgetést kedvenc filmjeiről, vagy akár a mozitörténelem leggázabb alkotásairól. Itt olyan különböző filmek elemzésébe fogott bele, mint az Amerikai szépség, az Indul a bakterház, vagy a Torrente, a törvény két balkeze.

Ezt ellensúlyozandó, volt egy eszméletlen baklövése, amely miatt az internetes filmtársadalom nagyja megveti, ez pedig az ominózus Mokkás Batman-kritika volt. A mai napig érthetetlen az egész jelenség: hogyan lehet összekeverni még laikus számára is egy videojáték-előzetest egy filmelőzetessel? Hogyan engedheti meg bárki is magának, hogy egy nemrég elhunyt, Oscar-díjas színészt élő adásban gyalázzon meg? Az eset után bátran lehetett volna fogadni arra, hogy egy darabig nem kerül újra képernyőre Puzsér Róbert, ám a rivális kereskedelmi csatornának pont kapóra jött egy megosztó antihős.

Hogy kell-e ilyen személy a médiába?  Döntse el mindenki maga, de megéri elgondolkodni, hogy vajon az segít-e jobban egy előadót, ha kedves szavakkal bíztatjuk, hogy folytassa a korábban oly sokak által bejárt utat, és később szürküljön bele a „tehetségek” tömegébe, falunapok másodvonalas sztárvendégeként járva az országot; vagy esetleg az, hogy eredetiségre ösztönözzük őket, és ha ez nincs meg bennük, csírájában elfojtjuk a tehetségtelenséget? De már az is megteszi, ha a három 8-as mellett árválkodó 3-as tábla egy kicsit megremegteti a kiscsillagok önérzetét, és így talán nem válik belőlük olyan arrogáns, beképzelt sztárocska, mint ami jellemzi kis országunk celebjeit.

Szeretem a spenótot. Gyűlölöm a csokit. A belgát főleg. Végigutaztam a 66-os úton egy Harley Davidsonnal. Miattam dobta Jennifer Anistont Brad Pitt. Én meg őt! Persze, hogy előnyös neked ez a kabát. Halhatatlan vagyok. Alkohol? Soha! Könnyű munkát találni. Rühellem, ha randira virágot hoznak. Szerintem jól áll neked a szőke haj, nem, nem látszol tőle butábbnak. A magas sarkú a legkényelmesebb lábbeli a világon. Nem vagyok irigy a testvéremre. Három fülem van. Osztrigát reggeliztem. Nincsenek káros szenvedélyeim. Már megvan a jegyem Dubaiba. A Mikulás létezik. A Húsvéti nyúl is. Nem dohányzom. Paris Hiltont intelligensnek tartom. És a csivaváját is. Részecskegyorsító volt a jelem oviban. A munkahelyem a Holdon van és BKV-val járok be. Holnaptól fogyózom. Igen, ki van takarítva a lakás. Azért nem hívtalak, mert nem volt pénz a kártyámon. Nem sértődtem meg. A krikettnek abszolút egyértelműek a szabályai. Analfabéta vagyok. Nem én dobtam el a szemetet. Nem vagyok féltékeny. Sakknagymester vagyok. Nem olvastam el az SMS-eidet. Sosem blicceltem. Akkor sem kell a BMW, ha fizetnél érte. Szeretek túlórázni. Mindenben egyetértek a szüleimmel. Ötös voltam matekból. Ismerem az alkímia tudományát. Én nyertem meg a 3 milliárdot az ötösön. Tudom hol van Atlantisz. Ismeretségi körömben vannak földönkívüliek. Húsz percet bírok ki egy levegővel a víz alatt. A Titanic nem jéghegy miatt süllyedt el. A gízai piramisokat magamnak építtettem. A kávé fölösleges az életben maradáshoz. Felsőfokú nyelvvizsgám van szuahéli nyelvből. Befolyásom van az időjárásra. Csak vicceltem. A szaké egy hungarikum. Ismerem a Coca-Cola titkos receptjét. Mi az a fészbúk? Fotoszintetizálok. A smink csak ront az embereken. Én találtam fel a kulcslyukat. Ez a mosópor tényleg kiveszi a ruhából az odaszáradt paradicsom és fűfoltot. Ki korán kel, aranyat lel. A következő G8-as találkozó a nappalinkban lesz megrendezve. Le tudnék mondani az édességről. Minden nap pezsgőben fürdök. Sosem láttam valóság showt. Mindenkit ismerek. Utálom a könyveket. Bántja a fülemet a zene. A legjobb befektetés az összes pénz azonnali elköltése. A reklámok mindig igazat mondanak. Imádok mosogatni. Felesleges tanulni. Tudok repülőgépet vezetni. A gazdasági válság egy humbug. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Nem szeretem a humort. A fénnyel táplálkozom. Nem beszélek ki senkit a háta mögött. Gyakornok vagyok egy metamfetamin laborban. 56 éves vagyok. Mindig mosolygok. Ismerem a Kennedy gyilkosság minden részletét. Mindig mindent megtalálok a táskámban. Én találtam ki a relativitás elméletét. Szemtanúja voltam a Föld keletkezésének. Mindig van nálam síléc. A hot-dog evés olimpiai sportág. Nem tudok olvasni. Többször elszámoltam végtelenig. A foci egy lányos sport. Előző életemben gumikacsa voltam az angol királynő fürdőszobájában. Van egy lakásom a Mount Everest-en. Egy fehér cápa van a fürdőkádamban. Kívülről fújom a telefonkönyvet. A pénz nem boldogít. Olvasok az emberek gondolataiban. Marihuánát termesztek a pincében. Gyerekkoromban rákhalász voltam. Tudok vízen járni. Nem volt időm kiteregetni. Lehetetlen. A rizsszemeket egyenként főzöm meg, hogy ne ragadjanak össze. Nem illettünk volna össze. Nincs lelkiismeretem. A szivárvány 8 színből áll. Biztos úr! Fogalmam sincs miért állított meg. Még sosem ettem gyorskaját. Nem szoktam veszekedni. Van Nobel-díjam. Kettő. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy kivel csaltál meg. Nem nézek TV-t. Imádom az ajándékot, amit tőled kaptam karácsonyra. Nem baj. Köszi, nem kérem, edd csak meg az utolsó falatot! Nem utálom a macskádat, csak allergiás vagyok a macskaszőrre. Mindig is szerettelek. A halászlé alapja a sertéshús. Minden reggel beágyazok. Szinkronúszó vagyok. Elvis él! Az angol konyha fenomenális. Unikornis tenyészetem van. Minden nap 5-kor kelek. Ismerem a pi utolsó számjegyét. Nekem sosem kéne egy olyan lakás, amiben van gardrób. Szívesen kölcsönadom a kocsimat. Majd én elviszem sétálni a kutyát, nem gond. Nem vettem még felesleges dolgot. Tanultam belőle. A kisbabákat a gólya hozza. A kedvenc ételem a pacal. Terhes vagyok és tiéd a gyerek. Sok dologban hasonlítunk. Munkanélküliség nem létezik. Finomat főztél. Ezt lehetetlen megcsinálni. Michael Jackson tehetségtelen táncos volt. Az élet rövid. Jól áll neked a lila haj. Nem rajtad nevettem.  Visszahívlak. Soha életemben nem puskáztam. Tudok tripla axelt ugrani. Te fogytál! Örök hálám üldözni fog. Nem félek a haláltól. Az összes jó pasi foglalt. Inkább lennék földigiliszta. Tudok főzni. Én szakítottam vele. Ma még nem ettem semmit. Nem vagyok önző. Oscar-díjas filmrendező vagyok. Már köszöntem, csak nem hallottad. Idén a szilveszter péntek 13-ra esik. Köszönöm az étkészletet, gyönyörű. Rossz nézni, hogy szenvedsz. Sosem hazudnék neked. Szívesen segítek bármiben. Megadom! Lehet köztünk valami. Igazat mondok. Nem fájt. Megérte. Hiszek neked. Megváltozom! Őszintén sajnálom! Utállak! Sohasem szerettelek! Szeretlek!

Óracsörgés. Nem birok fölkelni. A fejem tonnás nehezék a nyakamon, testemen úthenger gurult át. Szám kiszáradt, köpni se tudok. Próbálok emlékezni, hogyan kerültem haza? Tök mindegy, itt vagyok. Ásványvízért nyúlok – üres. Vissza az álomba, az jót tesz. Nem tudom mennyi idő telt el, de este van. Villámcsapásként ér a felismerés a kis vágott szemű művészekkel randim van.

A kurva életbe, Krisz mi a fenének ittál annyit? Az ital gondolatától is rosszul vagyok, számban érzem a rum ízét. Hát ezt jól elintézted, baszd meg – mondom magamnak. Beállok a zuhany alá, jön a hidegvíz, ha nem lesz meg a contactosokkal az interjú, na, akkor jön igazán hidegzuhany, már látom magam előtt a főnököm üvöltöző malacfejét, mit malac az konkrétan disznófej.

Úristen, hol vannak a papírok? A jó kurva anyámat, odamegyek, és még azt sem tudom, mit kérdezek. Mi a francot csinálok? Ja, persze iszok és csajozok. De ez rohadt kevés az újságíráshoz.

Megvannak a papírok, na, mellé egy kávé, Tisztul a fejem, gyerünk gyorsan átnézni.

„Egy dinamikus test kifejezés. Japán fiúk hozták létre ezt a mozgásformát, mely a gonzo stílus filozófiáján alapszik. A tények és az érzelmek keveredése. Nagyon improvizatív tevékenység.” Na, jó ezt azért tudtam.

„ 4 tag: Keigo Mikajiri, Itaru Kato, Yu Kanai és Yuya Tsukahara.” Ez ok. A nevüket ismerem, de minden japán olyan egyforma, hogy a fenében fogom megkülönböztetni őket.

Hagyjuk, majd én is improvizálok. He-he-he, ők is én is improvizatívak leszünk.

A kávé fogy, a hidegvíz megtette hatását. Kezdek képben lenni. Körvonalazódik az interjú lényege. Mi a francnak kellett annyit innod – kérdezem magamtól. Persze nincs rá válasz.

„  A kereteit az elmúlt 3 évben dolgozták ki és ezeket adják tovább az új tagoknak.”

„ Most tervezik és építik Osakában a gonzo „irodát”.

Indulnom kell, póló és gatya föl. Irány a Trafó!

Jól gondoltam, sok kis japán jön-megy. Nem lehet megkülönböztetni őket. Végre egy ismerős arc.

- Gyere, már várnak – mondja a srác, a nevére már a fene sem emlékszik. Benne volt a pakliban, hogy kések. Megyek utána.

Tudtam -  fut végig bennem – ők is egyformák. Már kezdhetem is intenek, rövid az idő.

- Mondj két szót, ami az emberekben felmerül veletek, a művészetekkel kapcsolatban!

- Mi ez?

- Mi az amire törekedtek  az életben a karrieretek mellett?

- Többet akarunk utazni.

- Yuya, mit tennél, ha nem lennél művész? /azonosítás folyamatban/

- Szakács lennék.

- Kire /kikre nézel fel, ki adják a szerepmintát neked?

- Zenészek, festők, ácsok, szakácsok, táncosok.

- Mitől félsz, Yuya?

- Nem szeretem a magas helyeket.

- Mit mutatnál meg most a legszívesebben?

- A gonzo irodát – most építjük.

- Mik adják nektek az inspirációkat?

- Séta, az időjárás. Az illat, a ruha, a testtartás, a test, az emberek viselkedése. Végül egy szép…ah…hát…menjünk a következőre.

Még pár kérdés, egy jó fotó – tudom, ki kicsoda – és vége.

Mázlista, összehoztad – veregetem meg a vállam az interjú után, miközben kedvenc kocsmámba benyitok.

Anna néhány évvel ezelőtt diplomázott Budapesten, majd állást kapott New Yorkban a The New York Times című napilapnál. Legújabb feladatát végre igazán magáénak érezhette. Cikket kellett írnia a zenéről. Ez egy átlagos ember számára nehéz, neki viszont több, mint 15 évig fontos szerepet töltött be a zene a mindennapi életében. Próbálta összeszedni gondolatait, leírni érzéseit, amiket akkor érzett, amikor eljátszott egy csodás dallamot, vagy mikor meghallgatott egy zeneművet. Rá kellett jönnie, hogy ez nem is olyan könnyű, mint gondolta. Napokig ült a számítógép előtt, de csak a bevezetőt tudta megírni. Este kétségbeesetten hívta fel barátnőjét telefonon.

- Nem megy ez nekem. Elegem van. Hiányzik Pest. Hiányzik a régi életem. Itt annyira egyedül vagyok.

- Menni fog. Ismerlek. Amit eltervezel, azt akár tűzön-vízen át megvalósítod. Nézz szembe a múlttal és menj el a zenekarhoz, hidd el könnyebben fog menni utána az írás. Most mennem kell. Vigyázz magadra, és ne add fel - így búcsúzott tőle barátnője.

Anna félt szembenézni a múlttal, végül mégis rávette magát, s hazarepült néhány napra. Otthon mesélt szüleinek a kinti életről, új munkájáról. Másnap összeszedte minden bátorságát és elment a zenekarhoz. A bejáratnál habozott egy picit, majd végül belépett a terembe.

- Sziasztok – mondta Anna.

- Mit keresel te itt? – kérdezte Robi, a zenekar vezetője. – Még van képed idejönni azok után?

- Munka ügyben jöttem. Szeretnék segítséget kérni a cikkemhez. Ez egy jó reklám lenne a zenekarnak. Mindannyian jól járnánk.

- Szó sem lehet róla. - mondta Robi ingerülten, majd kiviharzott a teremből. Anna meg csak állt ott döbbenten, s kissé szomorúan. Nem gondolta volna, hogy ennyi idő elteltével is ilyen mérgesek rá. Felvette kabátját, elköszönt és elindult kifelé.

Gabi hirtelen felpattant és így szólt:- Ne csináljátok már, velünk együtt nőtt fel. Közösek az élményeink. Ti nem emlékeztek, amikor elhagytuk a kottákat Bernecebarátiba menet?

Mindenki megállt, elgondolkodott, tekintetük még mindig szúrós volt, de emlékeik már éledeztek. Végül egymás mondatait fejezték be. Mindenki hozzátett valamit a történethez.

- Egy borús őszi reggelen Bernecebarátiba mentünk koncertezni, amikor kinyílt a kisbusz hátulja, és kiesett az összes kotta az útra. Kották repültek szanaszét, szálltak a magasba. Ugráltunk, kapkodtuk a lapokat, egyszer csak valaki felkiáltott, hogy üresek a lapok, hiányoznak a hangjegyek. Ekkor vettük észre, hogy a madarak dallamot rajzoltak az égbe. Elővettük a hangszereket, s elkezdtük lejátszani a dallamot. A Zene hatására az ég is kivirult, a hangjegyek visszaszálltak a lapokra…

- De rég volt. Milyen jól szórakoztunk - mondta Eszti mosolyogva.

- Igen... - mondta könnyes szemmel Anna.

- Segítünk neked a cikked megírásában, kérdezz bármit. Még van bő fél óra a próba kezdetéig, a többiekkel meg ne is foglalkozz. - kimentek az udvarra, rágyújtottak és belekezdtek. Anna megkérdezte tőlük, hogy mit gondolnak, mit éreznek, amikor zenélnek és, hogy mit jelent számukra a zene. Hosszasan beszélgettek erről, majd Robi lépett ki az ajtón cigivel a szájában. Elszívta a cigijét, s így szólt: Ilyenkor az ember teljesen átszellemül, de ezt neked is pontosan tudnod kéne. Próba össze! Neked pedig a viszont nem látásra.

Anna elköszönt a többiektől, megköszönte a segítséget, majd hazament szüleihez. Elmesélte nekik, hogy mi történt a zeneiskolában. Másnap kora reggel visszarepült New Yorkba, majd nekiült, hogy megírja a cikkét.

Bár mind különböző választ adtak a kérdésre, mégis az érzés ugyan az. A zene nem más, mint egy szervezett zajt vagy hanghullámok valamilyen séma szerinti rendezése. Egy érzés. Segít kifejezni magunkat. Néha több információt von le az ember 5 perc zenéből, mint egy 500 oldalas regényből. A zene az életünk része, elképzelhetetlen nélküle az élet, hiszen minden, ami ehhez a fogalomhoz kapcsolódik fogantatásunk pillanatától jelen van. Az első amit éreztünk, az anya szívverése, a ritmus…

Amint ezeket a sorokat leírta rádöbbent, hogy több volt azokban a péntek estékben, mint néhány teli felespohár vagy söröskorsó. Egy csapat voltak, barátok, akik örömüket lelték a zenében és abban, hogy együtt zenélhettek.

Anna felkapta nyomtatott cikkét, beviharzott a főnöke irodájába. Rácsapott az asztalra, s így szólt: - Ez volt az utolsó, felmondok - majd elment. A cikk olvasása közben a főnöke mindent megértett, fájó szívvel de elengedte Annát. Még aznap felhívta szüleit és barátnőjét, hogy elmondja nekik, hogy végleg hazaköltözik, s hogy az AA 158-as járattal érkezik 21:34perckor.

Később Pesten a család már izgatottan várja Annát.

- A gépnek már rég le kellett volna szállnia - mondta Anna édesanyja.

- Anya ne izgulj, tudod, hogy a gépek mindig késnek - mondta Anna húga. Amint elhangzott ez a mondat megszólalt a hangosbemondó.

MEGKÉRJÜK AZ  AA158-as NEW YORK-I JÁRATRA VÁRAKOZÓKAT, HOGY FÁRADJANAK A VIP SZOBÁBA.

Anna családja már tudta, hogy nagy gond van, mert a VIP szobába belépve, orvosokat, mentőápolókat, és a légitársaság szóvívőjét látták...

Egy hűvös kedd reggelen elindultam a szokásos heti bevásárlást elintézni. Mivel nem mentem be a szociológia előadásra, és amúgy is bánatos voltam a hétfő este történtek miatt, gondoltam kivételesen nem a szupermarket megszokott (és talán megunt) polcai közé veszem az irányt, hanem inkább a nyüzsgő tömeg, az ezernyi csodás szín, és kevésbé csodás szag világába: a piacra fogok menni. „Legalább kitisztul kicsit az agyam, és addig sem fogok idegeskedni a hétfő este ellopott, hőn szeretett pipacspiros biciklim miatt” – gondoltam magamban.

A piacra beérve, a csarnok bejárata előtt egy elég piszkos és csöppet sem illatos idős nő szakította be kis híján a dobhártyámat: „Kukoricát vigyenek, itt a finom, friss csemegekukorica!” –rikácsolta, mint a varjak. Elnézve a frissnek titulált, fakó sárga és kókadó levelű csöveket;  és a fura kinézetű, kopott, foltos reklámpólót és kifakult mackónadrágot viselő nőt, úgy gondoltam, hogy most inkább kihagynám a kihagyhatatlan ajánlatot. Amint beljebb érkeztem a rohanó tömeg, a bámészkodó, kerekes bevásárlókocsis nyugdíjasok és az ordítozó gyerekek irányába, rájöttem, hogy a piacokon mesebeli hierarchikus rendszer épült ki. A kukoricás néni ebből a rendszerből engem – lehet, hogy csúnya dolog, de - a boszorkányokra emlékeztetett.

A zöldség-gyümölcs- és húsárusok a változatos gyümölcs illatú, fedett csarnokban kaptak helyet sok-sok piros, zöld, sárga és még sorolhatnám mennyi színű árujukkal. A mesebeli világban ők a „piac nemesei”, akiket a legnagyobb érdeklődés övez, és a legnagyobb befolyás jellemez. Távolról nézve a csarnokba – és persze rövidlátó szemekkel – a színek egybeolvadtak egy nagy, sokszínű és -árnyalatú, foltos mezővé. Engem egy hatalmas virágos padlószőnyegre, sőt egy tavaszi virágzó rétre emlékeztettek. Az illatok segítségével el is képzeltem magam, amint a puha gyepen fekszem. Már-már hallottam a méhek zümmögését, és éreztem az orcámon a friss tavaszi szellő fuvallatait, ahogy a szikrázó, sárga Nap sugaraival együtt simogatják a bőröm, amikor egy nagyon eleven, foghíjas kis barna bőrű gyerek a tömegben rohangálva nekem jött. Kicsit hasonlított az egyik régi szomszédunkra, akivel kiskoromban játszottam, és anyukám mindig leszidott érte, sőt később el is tiltott tőle mondván: „Ne állj szóba ilyen kis buta, koszos cigánygyerekekkel, mert belevisznek a rosszba!” Mindenesetre az édesanyja hangja rögtön hallatszott a távolból, amint nem túl kedves szavakkal illette a gyerek viselkedését. Természetesen fittyet sem hánytak arra, hogy nekem akár komolyabb sérülésem is lehetne. Persze nem volt, de azért jól esett volna egy bocsánatkérés. Ez a páros az én kis mesebeli piaci hierarchiámban az utcai csavargók kategóriába esett.

Tovább haladva a csarnok körül azt láttam, hogy itt kaptak helyet a korán érkező, és feltehetőleg bérleti díjat fizető; ruha, sok-sok csillogó fémedény, DVD-lemez, távol-keleti gyártmányú háztartási gép és egyéb minőségi árukban utazó standbérlők. A ruhák láttán gondoltam, később még visszakanyarodok erre a részre. „Hátha találok valami jó meleg, puha blúzt a hidegebb időkre” – hitegettem magam. A standbérlő árusok egyébként a hierarchia közepén helyezkednek el, és engem a mesevilág falusi kereskedőire emlékeztetnek. Bár a piacon mindenki kereskedő a vevőkön kívül, számomra mégis ezek az árusok hasonlítanak leginkább a kereskedő-rétegre.

A csarnoktól egyre távolodva a tömeg fogyatkozni látszott. Rájöttem, hogy ezen a területen, azaz a csarnok körüli koncentrikus kör külső gyűrűjén árulnak a „földre terített leplesek”. Ők azok az árusok, akiknek nem jutott sem fedett, sem pedig fedetlen stand, vagy mint utóbb megtudtam nincs engedélyük, és illegálisan árulnak. A földre terített fóliákkal és jobb időket megélt rongyokkal  menekülési útvonalat hagynak maguknak, mivel ha ellenőrzésre kerülne a sor, ezeket csak összehajtják, felkapják, és már nyoma sincs a törvényszegésnek. Ez az árusfajta kifejezetten haszontalan, apró kis portékákban „utazik”. Néhány példa: zenélő télapók, nélkülözhetetlen műanyag nyalókaforgató szerkezetek, illetve papírszerű anyagból készült férfi barkácsszerszámok (főleg titanium fúrók). Mivel a divat nagy business, még köztük is volt, aki a földről kínálta a különböző „eredeti világmárkákat”, mint az adiads cipőket és melegítőket.  Ezt az árusréteget volt a legnehezebb behatárolni a mesevilágban. Végül leginkább a szerencsét próbáló szegény legények szintjére osztottam be őket gondolatban, mert a nomád vándorlás szerintem nagyon jól jellemzi őket.

Erről a területről később inkább visszavettem az irányt a csarnok felé, mivel hallottam a ruhák könyörgését, hogy vegyem meg őket, de legfőképpen a pocakom hívó szavára. A ruhasorok között haladva egy gyerekkori emlék számomra friss illata csapott meg, ami egyébként olaj- és fokhagymaszag keveréke volt. Rögtön közelebb is kerültem a sütödéhez, hogy közelebbről is megismerjem az ismerős illatot, na meg az ízét. Kiskoromban sokszor jártuk a családdal a békéscsabai piacot, és persze mindig a sütödéknél fejeztük be a délelőttöt. A forró, sajtos-tejfölös olaj mindig a ruhámon kötött ki, amiért anya mindig nagyon haragudott rám, apa meg csak nevetett rajtunk. Azon a kedd reggelen a finom, szaftos tésztába harapva azonban ismét csodálatos ízélményben volt részem, az emlékek pedig csak úgy pörögtek a fejemben a csabai piacolásokról anyáékkal és a húgommal, aki még akkoriban nagyon kicsi volt, és alig látszott ki a pufi télikabátjából. A piaci sütödések a mesékben biztos, hogy pékek lennének, akik a falvak és az ország élelmiszerellátását közvetlenül ellátják, és mindenkit ismernek. Nekik van a piacon a legfontosabb szerepük, mert mit is érne egy piac lángos nélkül?!

Jelen interjúm két blokkból áll. Az interjú első felében megismerhetjük a népszerű pszichológust, Dr. Csides Katát, aki őszintén válaszol a feltett kérdésekre és mesél az életéről. A második felvonásban pedig Kata szakmai tudására derül fény, hiszen a beszélgetés témája a súlyproblémák és a psziché.

Ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozásod, akkor mit mondasz?

Nem nagyon szokták megkérdezni, de ha mégis, akkor azt szoktam mondani, hogy léleksimogató. Az embereknek megpróbálom a lelkét egy kicsit átsimogatni, mert a szeretet általában mindenre jó gyógymód.

A hivatalos megfogalmazás szerint mi a foglalkozásod?

Pszichológus. Nem pszichiáter! Az embereknél általában ez összemosódik. – tette hozzá. A pszichiáter az elme, az agy betegségeivel foglalkozik, gyógyszerrel és egyéb terápiákkal gyógyítja azokat. A pszichológus pedig a léleknek a problémaköreit tárja fel és próbálja meg rendbe tenni.

Szóval Te egy lélekgyógyász, léleksimogató vagy. De doktor is!?

Igen, de az egy mellék ág. Rengeteg mindent tanultam. Hipnoterápia, párterápia, családterápia és különböző egyéni terápiák. De nem ez a fontos, hanem az, hogy valaki jó legyen a szakmájában és szeressék. Nem feltétlen az szabja meg, hogy ki mennyire jó a szakmájában, hogy ott van a neve előtt a dr. vagy éppen a prof.

Hány éve foglalkozol ezzel és miért kezdted el?

Körülbelül 35 éve foglalkozom emberekkel, de nem ebben a státuszban, mint ma. Grafológusként kezdtem, mert nagyon érdekelt, hogy az írásból egy egész személyiséget föltárhatok. Valójában már gyerekként „befertőződtem” ezzel, hogy emberek, lélek, személyiség… Amikor újra engedélyezték hazánkban a grafológia tanítását, tanulását, – sokáig be volt tiltva, ahogy a pszichológia is – akkor gyorsan beiratkoztam egy iskolába és elvégeztem. Rájöttem, hogy ez önmagában nem ér túl sokat. Hiába tárom föl valakinek a problémáját, ha nem tudok hozzá terápiát adni. Ekkor végeztem el a pszichológiát. De van tanári diplomám is. Nagyon sok mindent csináltam.

Vegyük sorba, hogy miket is tanultál, csináltál és csinálsz.

Grafológia volt az első, utána pszichológia, majd tanári, utána doktoráltam. Emellett tanultam különböző terápiákat és tartok számos tréninget nőknek és férfiaknak. Az új sportokat is mindig kipróbálom. Minden érdekel amivel az emberek foglalkoznak, amiben a bánatukat és az örömüket lelik.

Ha sorba vesszük az elmúlt 35 évet, mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?

A legnagyobb sikeremnek a női tréninget tartom. Pont a legmegfelelőbb időben sikerült megfogni, amikor a legnagyobb igény volt rá. Nagyon szeretik a lányok. Aki ott van, teljesen megújulva lép vissza a társadalomba, a kemény problémákat maguk mögött hagyva.

Kiknek van szüksége a segítségedre?

Azt szoktam mondani, hogy aki emberből van, bárki, mert érzelmi elakadása bárkinek, bármikor lehet. A pszichológus pedig a lelki problémákkal foglalkozik.

Itt a tavasz. Közeledik az az időszak, amikor egyre inkább neki kell vetkőzni. Ez nagyon sok embernek félelme, de nem mindig állnak valós okok a gondolatok mögött. Sok embernek vannak testképzavarai, akiknél inkább pszichés, vélt problémák állnak fönt a külsője megítélése kapcsán. Megpróbálunk segítséget nyújtani azoknak az embereknek, akiknek ilyen típusú önbizalom problémáik vannak.

Az elhízásban a pszichológiai tényezők közismerten fontos szerepet játszanak. Mi van akkor, ha azt mondjuk, hogy organikus okokkal nem magyarázható az elhízás? Ilyenkor miről beszélünk?

Ilyenkor egyfajta megküzdési technikáról beszélünk. Nagyon sok embernél fordul elő, ha bánatos vagy szomorú, akkor eszik. Ez egy bizonyos fajta jutalom és ezzel megvigasztalom saját magamat. Az orális fixáció azért alakul ki, mert az érzelmeinket ott véljük rendezni és ez hizlal… nem kicsit!

Hogyan lehet ezt visszafordítani?

Első sorban tudatosítani kell, hogy mit mi helyett csinálunk és megérteni, hogy itt egy önvigasztalásról van szó. A táplálkozást összekötjük a szeretettel és ha valami gond van, rögtön eszünk vagy iszunk.

A magatartás alapú zavarok, ilyen az elhízás is, mennyire eredhetnek mélyről? Tehát az oksági láncolata kezdődhetett-e a szülőknél, a családi evési mintáknál?

Persze. Már kicsi korunkban megtanultuk, ha valami problémánk volt, kaptunk csokit, cukrot, fagyit… Nyilván a későbbiekben is ezt fogjuk csinálni. Vidéken mind a mai napig a szeretetnek a kifejezése az etetés. Ha te egy ilyen családból jössz, akkor ezt megtanultad.

Fontos, hogy az összefüggéseket megértsük, mert abban a pillanatban, amikor a metabolikus szindróma elindul az ember szervezetében, akkor jön a cukorbetegség, magas vérnyomás és egyéb más. Nem kéne idáig eljutni. Azt szoktam mondani, hogy sportolni szabad. Ha ledolgozom az ilyen módon bevitt kalóriákat, sportolok, kint vagyok a szabad levegőn, akkor  ez valamelyest javít a helyzeten.

A másik komoly probléma az anorexia és a bulimia. Ezek is klasszikus pszichoszomatikus zavarnak számítanak, amelyek kezelésében a szomatikus eljárások után a pszichoterápiák hozzák a döntő fordulatot.  A pszichológus miben tud segíteni egy ilyen testképzavar esetében?

Ezek az esetek általában hosszabb terápiát igényelnek. A páciens önértékelését és az önmaga érzékelését, látását kell átalakítani. Ha egy ilyen ember odaáll a tükör elé, irdatlan kövérnek látja önmagát, hiába van az, hogy lóg rajta a bőr, olyan sovány.

Hogy tudja az ember ennyire elveszíteni a realitását?

Az anorexia és a bulimia is a szerethetőséggel van kapcsolatban. De vannak olyan területek – kifutókon, a divatnál – ahol megkövetelik, ahol a lányoknak kötelező zörögni. És nagyon sokan másolják őket. Szóval az egyik része a szerethetőség, amikor önbüntetésképpen nem eszem, mert azt hiszem, hogy akkor fognak szeretni, ha 35 kg vagyok vasággyal együtt. A másik pedig azok a szakmák, ahol megkövetelik, hogy iszonyatosan vékonyak legyenek a lányok.



Kissé időigényes finomság, de megéri. Elkészithetô húsos és vegetariánus változatban egyaránt. Egyszer elkészítettem egy "szikra" alapján. Valószínűleg Bill Clinton amerikai ex-elnöknek is ízlene, ő köztudottan nagy brokkoli-rajongó, ráadásul életem első rokonszenves amerikai elnöke.

Hozzávalók: 1 kg. brokkoli, 3/4 kg csiperkegomba, 4 fej vöröshagyma, 1 fej fokhagyma, 70 dkg darált marha, vagy pulykahús, 3 db zöldpaprika, 1 db patiszon, 2 szál sárgarépa, 1 szál fehérrépa, 4 tojás, 1 liter joghurt, vagy kefir, 1 evőkanál mustár, 20 dkg reszelt sajt, só, bors, provence-i fûszerkeverék (vagy külön szurokfű, lánykori nevén oregánó, bazsalikom, kakukkfű, borsikafű) majoránna, tárkony, petrezselyemlevél, zellerlevél, ôrölt szerecsendió.

A répákat, a felszelt patiszont, valamint a brokkolit vízben megfőzzük, a vízbe sót, borsot, egy fej vöröshagymát, 1 fej gerezdekre vágott fokhagymát, petrezselymet, zellerlevelet teszünk, valamint egy evôkanál olajat. így küszöböljük ki, hogy leveskockát kelljen használnunk. Ha csak lehet, kerüljük az ilyen előregyártott koncentrátumokat. Közben csöppnyi olajon megpároljuk a vékony csíkokra szelt gombát, amit sóval, tárkonnyal és majorannával szórunk meg. Egy harmadik edényben - lehetőség szerint teflonban - apróra vágott hagymát és zöldpaprikát pirítunk meg, majd összekeverjük előzetesen befűszerezett darált hússal. (só, bors, provence-i fűszerkeverék, valamint arab-török kebabfûszer, amelynek alapja a szerecsendió és a bazsalikom), és kb. 20 percig pároljuk.

Amikor külön-külön minden elkészül, több sorban teflontepsiben lerakjuk a különböző zöldségeket és a hússal összekeverjük. Készítünk egy sűrű öntetet: a joghurtba vagy kefirbe beleöntünk 4 rántottaszerûen felvert tojást, 1 evôkanál mustárt, majd belereszelünk 20 dkg trappista sajtot vagy parmezánt, és szépen, egyenletesen végigöntjük az ételen. Kb. 35 percig sütjük sütôben.

Ha vegetariánius módon akarjuk elkészíteni, akkor 1,5 kg gomba kell hozzá, vagy pedig hozzáadhatunk szintén olajon párolt padlizsánt is. Aki nem szereti a brokkolit, csinálhatja karfiollal, vagy kelbimbóval is.

Aki siet, annak ajánljuk azt az egyszerű variációt, hogy főzzünk meg együtt fűszeres lében a brokkolit és karfiolt, keverjük ki a sajtos tojást és süssük meg. Így sem lehet neki ellenállni.

Morfiumtúladagolásról szóló hírek és az eutanázia kérdése borzolta a kedélyeket nemrégiben Magyarországon. A  Magyar Hírlap 2011. November 22-i száma számolt be arról a nyomozásról, melyet a Budapesti Rendőr-főkapitányság a morfium-túladagolásban meghalt betegek ügyében végzett az Uzsoki utcai Kórházban. A híradás szerint 70 beteg halt meg, a hatóság ismeretlen elkövetők ellen indított eljárást. A közszolgálati híradó egy héten keresztül, mint egy bűnügyi sorozatot dolgozta fel a híreket.

Esténkén a fél nyolcas híradót, csak úgy nézzük már, mint az esti krimit. Sikkasztók, gyilkosok, autós üldözés, vagy több halálos áldozatot követelő balesetek.

Évekkel ezelőtt apósomat kísérte a család utolsó útjára. Átéltük vele együtt a rákos ember összes kiszolgáltatottságát, szorongását. Kezelésekre vártunk a kórház folyosóján, izgultunk a leletek kézhezvételekor, tanácstalan dühvel törődtünk bele a kezelések leállításába, mondván a „további kezelések már nem használnak”.  A családunk az utolsó hetekre teljesen összeomlott, látva szerettünk elviselhetetlen szenvedését. Utolsó napjainak elviselését egy hospice szolgálat segítsége és az úgynevezett palliatív fájdalomcsillapítás alkalmazása tette könnyebbé.

Apósom elvesztése óta még mindig ott motoszkál a kisördög bennünk, hogy nem adtunk meg neki mindent; hogy a hospice ellátás választásával, hibát követtünk el. A fájdalomcsillapítás során a morfium elbódította őt. Elbúcsúzni sem tudtunk tőle. Az elmúlás feldolgozása még megy valahogy, de a bűntudat végleg beleég az emberbe.

Ezt tépte fel újra ez a  híradássorozat.

-A betegség végstádiumánál, már csak fájdalomcsillapítást tudunk alkalmazni. -cseng a kezelőorvos érzelemmentes mondata. Minden vizit után vártuk az orvost, hogy őszintén beszámoljon a beteg állapotának változásáról. Volt mikor nekünk, hozzátartozóknak, őszintén elmondta, hogy nincs remény; majd a délutáni vizit során homlok egyenesen mást mondott a jelenlétünkben apósomnak. Értetlenül néztünk. Azzal magyaráztuk, hogy az orvosnak fontos fenntartania a bizakodást a betegben, ezért nem közli vele a tényeket.

„ Amikor az orvosok látták, hogy romlik a beteg általános állapota, és valószínűsíteni lehetett, hogy két-három héten belül meghal, egyszer csak halkan elhangzott a viziten, hogy „kezdjük el” vagy „adjunk MO-t”. – írja Márkus Attila orvos Lege Artis Medicinae szaklap 2011 áprilisi számában a  Szándékos morfintúladagolás Magyarországon című írásában, mely alapját képezte a 2011. novemberi nyomozásnak.

A szerző nem nevez meg konkrét egészségügyi intézményt. A palliatív fájdalomcsillapítás hazai gyakorlatát kérdőjelezi meg, orvosetikai vitát provokálva.  A szaklapban megjelenő írás, mint egy többismeretlenes egyenlet, a nyomozásról szóló híradással behelyettesítődik. Márkus által leírt párbeszédek, leírt jelenetek hírtelen megelevenednek, mintha egy Robin Cook regényt olvasna az ember.

Bennem apósom haláltusája elevenedett meg újra és a kétely: Biztos jó kezekben voltunk? Lehet, hogy még élne, ha nem ilyen orvosokhoz kerül.

A legnehezebb a betegsége alatt, a bizalom kialakítása volt az orvosokkal. Mivel nem bízott a vidéki orvosok szakértelmében, mindent elkövetett, hogy egy fővárosi kórházba kerülhessen. Ha ezek a hírek még élete során láttak volna napvilágot, mennyire segítette volna az ő döntését az orvosválasztásban? Vagy végleg elfordult volna a kezelésektől?

Egy ilyen hír sokszor nagyobb kárt okoz a társadalomnak, mint amennyire hasznára van. A megválaszolhatatlan kérdések, bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot eredményeznek.

Mivel a nyomozás során a hatóság csak szűkszavú közleményeket ad ki, a közvélemény a sajtótalálgatásokra hagyatkozik.

Az biztos, hogy az Uzsoki utcai Kórház hírneve óriási veszteséget könyvelhet el, és ennek helyreállítása hihetetlen erőfeszítésbe fog kerülni. Mint annak a megértetése a közvéleménnyel, hogy a palliatív fájdalomcsillapítás nem a beteg halálba segítését szolgálja, hanem a fájdalommentes elmúlás lehetőségét adja, és nem minősül eutanáziának.

Ez a cikksorozat csak frusztráltabbá tett minket. Elterelte figyelmünket a nagyobb gondokról. A hitelválság gondjairól, a költségvetés problémáiról, a kormányzatunk tehetetlenségéről. De mennyivel könnyebb azon borzongani, hogy mi történt 2005-2009 között egy budapesti kórházban, mint szembesülni azzal, hogy 2011-ben több ezer daganatos beteg, nem kaphatja meg kemoterápiás kezelését, mert kifogyott a gyógyszerkészlet a magyarországi raktárakból. Hogy a kórházak, oly mértékben adósodtak el a kormányzati megszorító intézkedések, átszervezések során, hogy lassan a betegnek saját maga kell a gyógyszert, kötszert magával vinni, ha gyógyulni akar.

De minek is ezzel foglalkozni, ha esténként egy jó krimi elevenedik meg a híradóban, és elvonja figyelmünk. Bódít, mint egy jó fájdalomcsillapító.

Egy kis 3800 lakosú olasz városkában elterjedt a hír, hogy a katedrális plébánosa prédikációjában nehezményezte, hogy a hívek 1 és 2 centeseket raknak a perselybe és kijelentette, hogy ezek nem jók semmire, kidobja mindet. Később ugyan cáfolta, hogy ezt mondta volna, azt azonban megjegyezte, hogy az így befolyt összeggel még a villanyszámlát sem tudnák kifizetni.

Az eset apropóján a Corriere della Sera vázolt egy körképet az euro váltópénzével kapcsolatos helyzetről. Megállapítja, hogy senkinek sem sikerül igazán hasznosítania a kis érméket (kivéve egy furfangos polgárt, aki 2005-ben 15000 db 1 centessel fizette ki a rászabott bírságot) és rengeteg van belőlük. 2002-től, az euró olaszországi bevezetésétől kezdve 6,7 milliárd forog az 1, 2 és az 5 centesekből. Ez összesen 165 millió eurót képvisel.

A mini pénzeknek azonnal nehéz életük lett. Már néhány nappal azt nyilatkozta az akkori gazdasági miniszter, hogy népszerű lenne a megszüntetésük, a kormány gondolt is rá, sőt beszéltek róla az EU-ban is. A közgazdászok úgy vélték, hogy pár hónapnál nem élnek tovább. Viszont ma is virul, és mindenkinek tele van velük a zsebe. Helyi kezdeményezések viszont hamar voltak. Az 1 és 2 centesektől leghamarabb, 2002. február 1-én a szenátus büféje

szabadult. Levitte a capuccino árát 67-ről 65 centre, a 46-os cornetto-t 45-re, a szendvicsét viszont 1,14-ről felemelte l,20-ra. És nem járt rosszul. Egy Lecco közeli községben pedig szintén már 2002 elején kiiktatták a legkisebb pénzérméket az anyakönyvi kivonatok és a sportbelépők árából.

Voltak azonban országok Európában, amelyek sokkal ügyesebbek voltak. Finnország volt az első, amely a bevezetése után azonnal, törvényileg megszüntette az 1 és 2 centet, aminek az lett az eredménye, hogy ezek az érmék igen ritkák‚ értékesek és ezért keresettek lettek. Hollandia 2004-től nem veri ezeket a címleteket és Belgiumban is csak emlékek már, bár formális döntés róluk nem született. A kis pénzek nemcsak súlyuk miatt kényelmetlenek, hanem azért is, mert zöldülnek és kellemetlen szagot árasztanak. Van, aki erre a problémára talált megoldást: citromos vízben áztatja, majd egy puha kendővel megtisztítja és megszárítja őket. Fémdörzsit az illető szerint, használni nem szabad.

Allen filmvilággal foglakozó mozijaiban igencsak siralmas képet fest az álomgyár mindennapjairól. A Csillagporos emlékek címe, arra utal, hogy az egész filmipar izgalmas, szikrázó mivolta csupán csak délibáb, mely kívülről nézve pezsgő, romantikus világ, megannyi lehetőséggel, ám belülről szemlélve rothadó, kiüresedett, szegényes emberi kapcsolatokkal jellemezhető munkahely. Allen éppúgy nem fest túl jó képet művében a sztárokról, mint a rajongóikról. A film végén a főhőst lelövi az egyik rajongója – ezzel Allen az egyik legnagyobb félelmét viszi a celluloidra. A sors fintora, hogy épp a film megjelenésének évében lőtte le John Lennont egyik rajongója, ami kellemetlen szájízt eredményezett a világsajtójában. Mivel a moziban erőteljesen bírálja a filmes szakújságírókat és magát a média világát is, a kritikák igencsak elmarasztalóak lettek, így Woody Allen egyik legnagyobb jelentőségű munkája meglehetősen nagy anyagi bukás lett, és egy hét után le is vették a műsorról. Maga Allen viszont az egyik kedvenc munkájának tartja, melyet az amerikai közönség és kritikusok nem tudtak értékelni, illetve helyén kezelni. Értelemszerűen nem esik jól a rendezőnek a negatív kritika, de mivel saját bevallása szerint nem szokta elolvasni a filmjeiről írott kritikákat, és miután megvágta, magukat az alkotásokat sem nézi meg többet, már nem is annyira fájdalmas egy ilyen vélemény a közönség és a sajtó részéről, hisz ő elmondta, amit szeretett volna, a többi meg már az utókor dolga. Allen igazi sztahanovista alkat, aki még be sem fejezte az előző filmjét, de máris a következő történetét dolgozza ki, hogy amint kész, le is lehessen forgatni, így meglehetősen kevés ideje marad arra, hogy filmjeinek sajtóvisszhangjával és utóéletével foglalkozzon.



Mint majdnem filmjénél, a Csillagporos emlékeknél is, azonosítják a főszereplőt Woody Allen személyével, amihez sokban hozzájárul az a tény is, hogy Allen maga játssza a film központi karakterét. Több interjúban is kifejti azonban a rendező, hogy filmjének sérelmezett részei nem személyes véleményét tükrözik, hanem az általa megformált szereplő gondolatait, egy idegösszeroppanás szélén álló rendező érzéseit, aki éppúgy megveti az őt ajnározó közönségét, mint a sikereiről író újságírókat. Allen minden filmjét hajlamosak vagyunk életrajzi alkotásnak tekinteni, mert az általa játszott személyekben mindig visszaköszön a Woody Allen sajátjának ítélt magatartásformák valamelyike, a zárkózott, kívülálló, hóbortos, rezignált, neurotikus, már-már szerencsétlen figura. Ha ezeknek a jegyeknek mindegyike nem is jelenik meg minden szerepében, de egy vagy két ilyen jegy már hozzásegíthet ahhoz, hogy a szereplőt úgy kezeljük, mint Woody Allen alteregóját, és kijelentéseit a rendező saját kinyilatkoztatásainak tekintsük. Nem új keletű ez a hasonlítgatás, azon filmszínészek, akik a pályán töltött éveik során nagy vonalakban egyféle típusú karaktert játszottak, azokkal valósággal összenőtt a szerep, és közönségük azt vélelmezi, hogy a színész személyisége is harmonizál a szerepeivel. Sorozatok esetében ez még fajsúlyosabbá válik, a Dallas című szappanopera Jockey Ewing-ját nehezen tudnánk elképzelni ármánykodás és egy pohár whiskey nélkül, így a szerepet játszó Larry Hagmanről sem jótékonykodásai vagy környezetvédelmi törekvései jutnak az eszünkbe, hanem sokkal valószínűbben a valóban létező alkoholproblémái, mert az rímel a sorozatban játszott karakterének jellemvonásaira.

„Azt gondolták, hogy én vagyok a fő karakter! Nem egy kitalált személy, hanem én, és ellenségesen viselkedtem a közönséggel.”

Megítélésem szerint ezek egymásra ható folyamatok, hisz ha újra és újra ugyanabban a szerepben jelenik meg egy színész, akkor nem lehet elítélni a nézőket, amiért levonják a logikus következtetést, hogy az a szereplő a valóságban is olyan, mint a vásznon. Ugyanakkor, ahogy a film és annak szereplői hatnak a film nézőire, ugyanúgy visszahatás is létezik, mivel, ha valami tetszik a nézőknek, akkor azt kifejezésre juttatják azzal, hogy elmennek a moziba, és újra meg újra megnézik az alkotást. Amennyiben a közönség már megszokott valamit, akkor igen nehezen tud elvonatkoztatni a belé plántált látásmódtól, és visszaköveteli az alkotóktól az általa ismert és megszeretett magatartásformákat. Ha nem ezzel találkozik, akkor nemtetszését fejezi ki, ahogy annak idején Allen Csillagporos emlékek című alkotásával is történt. A filmben ugyanis a rendező bizonyos mértékben átlépett addigi ábrázolásmódján, és sokkal nyíltabban bírálta az őt körülvevő világot, amit nézői és kritikusai egyaránt személyes sértésnek vettek. Az ragadt meg bennük ugyanis, hogy addigi műveiben személyesen Woody Allen szólt hozzájuk, most pedig sértette önérzetüket a film üzenete, így eleve elhatárolódtak az őket bíráló alkotástól. Allen sok interjújában kitér erre a hatásra, és valóban elmarasztalja nézőit szűklátókörűségük miatt, mert nem érti, hogy egy értelmiségiekből álló törzsközönségnek, hát még a hivatásos kritikusoknak, újságíróknak, filmelemzőknek, miért nem sikerül elvonatkoztatniuk a rendező személyétől, és a produkciót helyén kezelve, meseként nézni és elbírálni azt. Minden film történetét meseként ildomos megközelíteni, mert bár a valóság darabkái ott vannak a háttérben, nagy részük mégis fantazmagória, amibe mindenki annyit lát bele, amennyit szeretne.

„A közönség azt gondolta, hogy a filmben azt állítom, hogy bolondok, hogy a néző bolond, a kritikus bolond. Dühösek lettek, mert én voltam az a karakter, Sandy, a rendező, aki azt mondta, hogy buták, ha szeretik a komédiáimat. Ha ezt gondoltam volna – mint ahogy nem gondoltam –, lett volna annyi eszem, hogy nem egy filmben mondom el.”

Allen több interjúban kitér arra is, hogy a nézők túl nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a filmjei önéletrajzi ihletettségűek. Igaz, hogy belesző filmjeibe egyes elemeket a gyerekkorából, szerelemi életéből és valódi lényéből, de igazából ezek csak egy vázat alkotnak, amire fel lehet építeni egy film történetét, amelynek már távolról sem lesz olyan közeli viszonya Woody Allen valódi életével és gondolataival.

„Úgy gondolom, bizonyos okok miatt örömet okoz az embereknek, ha párhuzamot vonhatnak különböző színészek és színésznők filmbéli karakterei és a valódi életük között. Valószínűleg sok embernek csalódás lenne, ha például találkoznának John Wayne-nel, és a filmbeli élete alapján nem lenne méltó a fejükben hozzá társított képre,. Én egész életemben próbáltam elmagyarázni a közönségemnek, hogy nincs sok közös pont a valódi életem és a filmbéli karaktereim élete között, de valamiért nem akarják elfogadni ezt. Sőt, úgy vélem, hogy még a filmjeim élményéből is elvenne számukra, ha feldolgoznák ezt, úgyhogy meghallgatnak, jóindulatúan bólogatnak, de igazából egyáltalán nem hiszik el, amit mondok. A való világban nem az a karakter vagyok, amit a filmjeimben játszom. Keményen dolgozom, fegyelmezett vagyok, igazi középosztálybeli életet élek. Délelőtt dolgozom, megebédelek, gyakorlok a klarinétomon, moziba járok, éttermekben vacsorázok, sporteseményeket nézek a tévében vagy a stadionban.
A filmbéli karaktereim olyannyira felnagyítottak, hogy a végén már semmiféle hasonlatosság nincs köztük és köztem. Rettentő neurotikus egyéniségek ezek, tele mániákus vagy bizarr indítékokkal, tervekkel és a filmekben lévő események, amiket önéletrajzi ihletettségűnek vélnek, valójában nem azok. Amikor az Annie Hallt csináltam, mindenki azt hitte, hogy egy hullámvasút alatt nőttem fel Coney Islanden, de nem így történt.  Nem úgy találkoztam Diane Keatonnal, ahogy a filmben, és nem is úgy váltunk szét. A Manhattan története nem valós eseményeken alapul, ahogy a Hannah és nővérei sem.”

A szerelmet, úgy tűnik, biztosan nem. Ezt állította a Beatles a Can’t Buy Me Love-ban,  és ezt fedezték fel a Provo-i / Utah/ Brigham Young egyetem kutatói is 1.734 házaspár megkérdezése után. A kutatók a pároktól azt kérték, hogy értékeljék a házasságukat, a személyes és páros elégedettségüket, valamint azt, hogy mindebben milyen szerepet tölt be a pénz és a vagyon.

A válaszok elemzése nyilvánvalóvá tette, hogy a többség semmi, vagy csak kevés fontosságot tulajdonít a párkapcsolatban az anyagiaknak, viszont 10-15 %-al stabilabbnak tekinti a házasság, mint azok, akik mindketten materialisták.

Minden ötödik párból egy erősen kötődik a pénzhez és bár ezek jobb anyagi körülmények között élnek, éppen a pénz a nagy konfliktusaik forrása. Viszont párkapcsolatuk szegényebb,mint azoké, akik nem tulajdonítanak jelentőséget a pénznek.

Lényegileg, tehát, a pénz sok helyzetet meg tud oldani, de az is igaz,hogy a szerelemnek nincs ára. Vagy van, vagy nincs, nem lehet megvásárolni,mint ahogy a boldogságot sem. Talán, aki megelégszik azzal, amije van, jobban tudja élvezni a kis dolgokat és párjában olyan értéket talál, amit nem lehet mással pótolni - vonták le a következtetést az amerikai kutatók.

Robin Dunbar evolucionista antropológus, aki azt kutatja,hogyan váltunk emberré, felhívja a figyelmünket arra,hogy vigyázzunk az általa “ Facebook jelenségnek” nevezett szindrómával, azaz sok „barát” összegyűjtésével.
Véleménye szerint célszerű a határt 150-nél meghúzni, mivel ezen a határon túl már csak álbarátokról lehet szó, akik megjelennek és eltűnnek. Hogyan jutott el a 150-es számhoz?
- A matematikából, tanulmányozva a társadalmi csoportok dimenzióit és az emberszabásúak agyát, majd kivetítve ezt az egyenletet az emberekre. Aztán egy sor próbának vetettük alá elméletünket,
- Az emberszabásúaknál mekkora a maximális szám?
- Ötven.
- A közösségi honlapok fanatikusai meg vannak győződve arról, hogy a biológiai lehetőségeink ennél sokkal többet is elbírnak.
- Jelenleg nincs egyetlen bizonyíték sem arra, hogy a technológia emelni tudná ezt a korlátot. De érdekesebb az a tény, hogy miért vannak korlátok. A válasz? Az idő,ami szükséges ahhoz, hogy fel lehessen építeni egy erős, tartós kapcsolatot. Igaz, hogy a technológia lehetővé teszi, hogy gyorsabban megtudjuk, mit csinálnak a barátaink, de a kölcsönös megismerésnek ezek a folyamatai a kommunikációs képességeken alapulnak és arra, hogy beszélni tudjunk egymással. Ezt nem lehet megkerülni. Agyunkban meghatározott számú “ skatulya” van és ha megtöltöttük azokat, továbbiak nem állnak rendelkezésre.
A másik aspektus a kapcsolatba fektetett idő. Minél ritkábban találkozunk egy baráttal, annál inkább gyengül a kapcsolat érzelmi minősége. A Facebooknak, mint minden közösségi honlapnak, tehát, csak annyi a hatása, hogy lassítja ezt a gyengülési folyamatot, mint ahogy ez volt régebben a telefonnal és mobillal is. A barátokat látni kell, együtt kell velük lenni, az e-mailek nem elegendőek.
- Milyen különbségek vannak e tekintetben férfi és nő között?
- A különbségek nyilvánvalóak. A nők számára a kapcsolatot a szavak, a beszélgetések tartják élőn. A férfiaknál a közös tevékenység játssza ezt a szerepet. Együtt sportolni, megosztani
egy hobbyt,vagy egyszerűen csak meginni együtt egy italt. Az Internet kifejezetten a nők számára teremtődött, de nem nagyon segíti a férfiakat.
- 150 az 50-el szemben, mi teszi, hogy ilyen különbség van köztünk és az emberszabású majmok között?
- Jó lenne, ha tudnám a választ. A probléma,hogy azt sem tudjuk pontosan, mi a kapcsolat. Az biztos, hogy inkább érzelmi, mint intellektuális dolog ‚ éppen ezért nem tudjuk igazán kifejezni szavakkal. Ezért van az - azt hiszem - hogy a költőkhöz fordulunk. Ők írják le, amit belül érzünk, de nem, vagy csak tökéletlenül tudunk kifejezni.
- A nyelv ilyen tökéletlen eszköz?
- A nyelvnek alapvető szerepe van, amikor nagy csoportokat, falvakat, városokat, nemzeteket, kontinenseket kell létrehozni. Szükség van rá a kultúra átadása,a kapcsolatok sokféle típusának megszilárdítása miatt.
- Ön meghatározott ezzel kapcsolatban egy másik számot is.
- A 6-ot. Hat alapelemről van szó. Minél jobban osztják ezeket egymással az egyes csoportok, annál erősebb a kapcsolat. Ez a nyelv, a közös eredet, ismereti háttér,a politikai nézet és a vallás, valamint a humorérzék. És ezek az elemek erősebbé válnak az együtt töltött idő függvényében.
- Mit gondol, milyen a mi intelligenciánk, szociálisabb, intellektuálisabb vagy sokféle?
- Nem hiszem, hogy fel lehetne állítani egy hierarchikus sorrendet a különböző intelligencia-típusok között, de az biztos, hogy létezik egy ősrégi, az ökológiai típus, amely lehetővé tette, hogy élelmet találjunk és fennmaradjunk. De, mint az emberszabásúaknál is látható, felszínre került a szociális és az agy apránként úgy kifinomodott, mint egy számítógép. Ahogy kifejlődtek a specifikus megismerési képességek, egyre könnyebb volt átvinni ezeket más területekre. Így a mentális software mindig újabb dolgokat talált fel a tudományban, a technológiában,a politikai rendszerekben,bár ez utóbbiak alkalmassága egyáltalán nem olyan nyilvánvaló.

Rájöttem, hogyha szabadon kell írnom valamiről, választható formában (tehát még az sincs megadva például, hogy glossza legyen-e, vagy jegyzet), az a legnehezebb.2. napja kelek fel és játszom el ugyanazt a rituálét….vízforraló és laptop bekapcsolása,kávé elkészítése, word megnyitása, első cigi meggyújtása….írni fogok, de miről?!Kritériumok, és szabályok nélkül…Sokkal egyszerűbb ha egy témát kell feldolgoznom, vagy egy hírt kell tudósítanom, hisz ott a miről kérdőszó kiesik, csak választékosan és jól kell átadnom ami a forrásban áll. Talán ezért a legegyszerűbb kiindulni magából az (újság) írásból. Számomra egy újságíró akkor hiteles, ha megfelel azoknak az asszociációknak amiket hozzá társítok. Úgy gondolom, hogy aki ezt  a szakmát űzi, annak feltétlen szabad szellemnek kell lennie. Jellemezze nyíltság, kíváncsiság, nyitottság és egy olyan karakterű személyiség vonás, amely abszolút emberbarát. Legyen benne empátia, és ami a legfontosabb: tudjon azonosulni az őt körülvevő realitással, helyzetekkel, emberekkel, véleményekkel, anélkül, hogy a saját gondolatait, meggyőződését feladná. Tudjon asszimilálódni bárhol és bármikor, anélkül, hogy elveszne a tömegben. No és persze tudjon kitűnni, anélkül, hogy ez erőltetettnek tűnne.

Legyen tele kérdésekkel, kutassa a választ rájuk, de emészthető formában. Hagyjon nyitva témákat, gondolatokat –hosszasabb boncolgatás után- és a megválaszolatlan dolgokat néha bízza az olvasó közönségre, hisz muszáj azt a pici rezgést, azt a bizonyos kiskaput meghagyni az embereknek, hadd gondolkodjanak, rágódjanak ők is a témán. Igenis legyen min csámcsogniuk a következő baráti találkozón, merüljön fel a téma egy pubban, egy kocsmában, egy kávézóban egy családi ebéden, és lám fel fog merülni a szerző személye is.

Fontos a naprakészség, a jól informáltság, folyamatosan képben kell lennie.

Tisztában kell lenni azért a fogalmakkal is. Annyi mindent nem értek és minél többet tudok meg, minél több mindent tanulok meg annál többször jövök rá, hogy mennyi mindent nem tudok még. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy annál hitelesebb vagy, minél inkább csöndben vagy. A csend hatalmát felesleges firtatni, hisz néha többet mond minden szónál. Viszont az előbbi kijelentéssel nem értek egyet. Sokat agyaltam ám rajta mire erre az álláspontra jutottam. Azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam annak a személyiségét aki ezt kijelentette. Abszolút befelé forduló,  passzív ember volt, megrögzött, begyöpösödött felfogással amiből nem volt hajlandó kizökkenni. Általánosított és skatulyába rakott mindent és mindenkit. Nálam egy kellemes vita azzal kezdődik, hogy meghallgatom és azonosulok a másik nézeteivel, majd kifejtem logikusan és érthetően az enyémet, és a végén pedig igyekszem nem feladni azt ami a számból elhangzott és mindezt próbálom úgy megtenni, hogy közben a beszélgetőpartner kijelentéseit, felfogását, érzelmeit ne sértsem meg, maximum azt szeretném elérni, hogy miután logikusan levezettem neki a véleményem, a másik megértse, elfogadja, esetleg magáévá tegye, vagy csak szimplán leszűrje belőle a mondanivalót. Ez szerintem egy hiteles újságíró feladata is egyben, nem?!

A másik dilemma számomra az, hogyha sokat maradok csöndben, honnan fogják tudni a körülöttem lévők, hogy mit akarok?!

Szerintem írni tudni kell. Nem elég megtanulni a szabályokat, a szakmai etikettet. Nagyon hamar megtanultam, hogy nem az a fontos, mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan éljük meg az eseményt. Na de mindezt átadni, közölni (ha arról van szó) úgy, hogy hiteles maradjak, és az olvasó is azt érezze vagy fogja fel belőle amit én szeretnék igazán átadni, na erre születni kell.

Vajon az asszociáció mindenki számára egyértelmű, vagy csak egy kommunikációs zsákutca?

Na de mi van akkor ha az ember tud is írni, élvezi amit csinál, kitöltené az életét és mégsem tud elhelyezkedni vele?! Egyik kedves ismerősöm friss diplomás újságíróként sem talál munkát.

A szomorú az, hogy amikor még gyerekek vagyunk mindig kérdezgetik: mi szeretnél lenni ha majd nagy leszel? Majd amikor felnőttek leszünk legszívesebben visszamennénk a múltba és azt mondanánk: mért nem azt kérdezed, hogy miből tudok majd megélni, ne azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Sajnos ma már a kettő nem egy és ugyanaz. Retrospektíve túltettem magam azon, hogy nincs nyúl és nincs mikulás, de most 23 éves vagyok és az előbbi problémát picit nehezebb megoldani. Na jó ez nem azt jelenti, hogy feladom, negatív sem vagyok, de azért mindenkiben benne van a félsz. Egy picit. Szerintem.

Szeretek írni. Olyan mintha simogatnám vele a lelkem. Bár beskatulyázódni nem akarok, remek érzés felkelni és egy kávéval leülni a gép elé. Aztán jöhet egy barátnői körtelefon, délután pedig némi munka a cégnél (csakhogy érezzék a törődést), amolyan divatos szingli módra. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig ilyesmi takarék lángon csordogál az életem, de azért én élvezem.

Van ám jó is abban ha szabadon írhat az ember. Remek érzés mellőzni párszor a helyesírás ellenőrző programot ha az túl hosszúnak találja a mondatot. Igaz nem vagyok Dosztojevszkij, de ha már szabályok nélkül róhatom képernyőre a gondolataimat, akkor adassék meg ez is. A műfaj kiválasztásánál pedig jegyzetre gondoltam, (amolyan szösszenetre), viszont az általában rövidebb, mint 5000 karakter, szóval ha ezt figyelembe veszem akkor tisztelettel zárhatom is soraimat.

A homo sapiens már 30 ezer évvel ezelőtt is őrölt lisztet. A toszkánai Bulancinoban találtak az archeológusok erre utaló jeleket.

A két lelet először közönséges kődarabnak tűnt, de a formájuk ás a bemélyedések arra utaltak,hogy rendszeresen egymáshoz ütögették őket ás a rajtuk talált növényi maradványok alapján végül meg tudták állapítani, hogy a mocsári gyékény gyökereit őrölték közöttük lisztté. Ebből a könnyen konzerválható és szállítható porból készült a történelemelőtti pogácsa és a nagyon tápláló, szénhidrátokban gazdag leves. E felfedezés előtt még senki sem sejtette, hogy a felső paleolitikum embere képes ilyen “ raffinált” élelmet előállítani, a tudósok azt gondolták, hogy csak jóval később,a neolitikumban, a földművelés és az állattenyésztés megjelenése után jöttek rá erre a technikára.

A felfedezés újrarajzolta az emberi étkezés fejlődésének történetét, aminek pedig nagy hatása volt az ember képességeinek és társadalmi életének fejlődésére. A primitív ember elpusztult állatok húsával táplálkozott, gyökereket, bogyókat, tojást gyűjtött és csak olyan kis állatokat ejtett el, mint a teknősbéka, a puhatestűek. Majd egy millió évvel ezelőtt megtanult fegyvereket készíteni és akkor, erősebbé válva, nagyobb állatok voltak a zsákmányai. Pontos fejlődési szakaszt jelentett kb. 500 ezer évvel ezelőtt a tűz felfedezése, amikor a húst megsütötte. A tápláléka ezáltal emészthetőbbé vált, kevesebb energia kellett az asszimilálásához. Fizikailag erősebb lett és javult az agyi működése is.

Ha meg akarjuk érteni egy állatfajta vagy az ember anatómiai, fiziológiai, magatartásbeli jellemzőit, az étrendjét kell megvizsgálni,- mondják a kutatók.

Amikor az ember elkezdte a földművelést és az állattenyésztést, megszűnt az az erős testi felépítése, ami a nagyvadak leterítéséhez kellett. A neolitikum embere kevesebb húst evett, gyengébb lett.

A történelemelőtti emberek étrendjének tanulmányozása azért is fontos- mondják a leletek megtalálói / Anna Reverdin és Blancamaria Aranguren/,mert fontos vonatkozásai lehetnek a modern emberre, akinek tudnia kellene, mi a legmegfelelőbb táplálkozás számára. Valószínű, hogy a kulturális fejlődés gyorsabb volt, mint a genetikai és nem sikerült egészen hozzáigazítani fiziológiánkat a tenyésztett állatok tejétől, húsától gazdag étrendhez. A messzi őseink által elejtett vadak húsa más volt, mint a mai, iparilag tenyésztetté.

Nem véletlen,hogy kezd terjedni a paleoétrend, amely azon az elven alapul, hogy a lehetőség határain belül próbáljunk visszatérni a történelemelőtti emberéhez, amelyre genetikailag alkalmasabbak vagyunk.

Itt lényegileg arról van szó, hogy ne együnk zsíros húsokat, inkább részesítsük előnyben a sovány- és a vadhust. Hogy együnk több olyan ételt, amelyhez az alapanyagot a természet nyújtja, gyümölcsöt, friss és szárított állapotban, zöldséget, inkább nyersen, mint főtten. Ugyanakkor mellőzzük a cukrokat,a finomított liszteket, az iparilag konyhakészre gyártott ételeket.

Anna Revedin és társai megpróbálták ezt az étrendet bevezetni saját maguknak, készítettek még gyékénypogácsát is és úgy találták,hogy  „kellemes ízű.”