A szerelmet, úgy tűnik, biztosan nem. Ezt állította a Beatles a Can’t Buy Me Love-ban,  és ezt fedezték fel a Provo-i / Utah/ Brigham Young egyetem kutatói is 1.734 házaspár megkérdezése után. A kutatók a pároktól azt kérték, hogy értékeljék a házasságukat, a személyes és páros elégedettségüket, valamint azt, hogy mindebben milyen szerepet tölt be a pénz és a vagyon.

A válaszok elemzése nyilvánvalóvá tette, hogy a többség semmi, vagy csak kevés fontosságot tulajdonít a párkapcsolatban az anyagiaknak, viszont 10-15 %-al stabilabbnak tekinti a házasság, mint azok, akik mindketten materialisták.

Minden ötödik párból egy erősen kötődik a pénzhez és bár ezek jobb anyagi körülmények között élnek, éppen a pénz a nagy konfliktusaik forrása. Viszont párkapcsolatuk szegényebb,mint azoké, akik nem tulajdonítanak jelentőséget a pénznek.

Lényegileg, tehát, a pénz sok helyzetet meg tud oldani, de az is igaz,hogy a szerelemnek nincs ára. Vagy van, vagy nincs, nem lehet megvásárolni,mint ahogy a boldogságot sem. Talán, aki megelégszik azzal, amije van, jobban tudja élvezni a kis dolgokat és párjában olyan értéket talál, amit nem lehet mással pótolni - vonták le a következtetést az amerikai kutatók.

Robin Dunbar evolucionista antropológus, aki azt kutatja,hogyan váltunk emberré, felhívja a figyelmünket arra,hogy vigyázzunk az általa “ Facebook jelenségnek” nevezett szindrómával, azaz sok „barát” összegyűjtésével.
Véleménye szerint célszerű a határt 150-nél meghúzni, mivel ezen a határon túl már csak álbarátokról lehet szó, akik megjelennek és eltűnnek. Hogyan jutott el a 150-es számhoz?
- A matematikából, tanulmányozva a társadalmi csoportok dimenzióit és az emberszabásúak agyát, majd kivetítve ezt az egyenletet az emberekre. Aztán egy sor próbának vetettük alá elméletünket,
- Az emberszabásúaknál mekkora a maximális szám?
- Ötven.
- A közösségi honlapok fanatikusai meg vannak győződve arról, hogy a biológiai lehetőségeink ennél sokkal többet is elbírnak.
- Jelenleg nincs egyetlen bizonyíték sem arra, hogy a technológia emelni tudná ezt a korlátot. De érdekesebb az a tény, hogy miért vannak korlátok. A válasz? Az idő,ami szükséges ahhoz, hogy fel lehessen építeni egy erős, tartós kapcsolatot. Igaz, hogy a technológia lehetővé teszi, hogy gyorsabban megtudjuk, mit csinálnak a barátaink, de a kölcsönös megismerésnek ezek a folyamatai a kommunikációs képességeken alapulnak és arra, hogy beszélni tudjunk egymással. Ezt nem lehet megkerülni. Agyunkban meghatározott számú “ skatulya” van és ha megtöltöttük azokat, továbbiak nem állnak rendelkezésre.
A másik aspektus a kapcsolatba fektetett idő. Minél ritkábban találkozunk egy baráttal, annál inkább gyengül a kapcsolat érzelmi minősége. A Facebooknak, mint minden közösségi honlapnak, tehát, csak annyi a hatása, hogy lassítja ezt a gyengülési folyamatot, mint ahogy ez volt régebben a telefonnal és mobillal is. A barátokat látni kell, együtt kell velük lenni, az e-mailek nem elegendőek.
- Milyen különbségek vannak e tekintetben férfi és nő között?
- A különbségek nyilvánvalóak. A nők számára a kapcsolatot a szavak, a beszélgetések tartják élőn. A férfiaknál a közös tevékenység játssza ezt a szerepet. Együtt sportolni, megosztani
egy hobbyt,vagy egyszerűen csak meginni együtt egy italt. Az Internet kifejezetten a nők számára teremtődött, de nem nagyon segíti a férfiakat.
- 150 az 50-el szemben, mi teszi, hogy ilyen különbség van köztünk és az emberszabású majmok között?
- Jó lenne, ha tudnám a választ. A probléma,hogy azt sem tudjuk pontosan, mi a kapcsolat. Az biztos, hogy inkább érzelmi, mint intellektuális dolog ‚ éppen ezért nem tudjuk igazán kifejezni szavakkal. Ezért van az - azt hiszem - hogy a költőkhöz fordulunk. Ők írják le, amit belül érzünk, de nem, vagy csak tökéletlenül tudunk kifejezni.
- A nyelv ilyen tökéletlen eszköz?
- A nyelvnek alapvető szerepe van, amikor nagy csoportokat, falvakat, városokat, nemzeteket, kontinenseket kell létrehozni. Szükség van rá a kultúra átadása,a kapcsolatok sokféle típusának megszilárdítása miatt.
- Ön meghatározott ezzel kapcsolatban egy másik számot is.
- A 6-ot. Hat alapelemről van szó. Minél jobban osztják ezeket egymással az egyes csoportok, annál erősebb a kapcsolat. Ez a nyelv, a közös eredet, ismereti háttér,a politikai nézet és a vallás, valamint a humorérzék. És ezek az elemek erősebbé válnak az együtt töltött idő függvényében.
- Mit gondol, milyen a mi intelligenciánk, szociálisabb, intellektuálisabb vagy sokféle?
- Nem hiszem, hogy fel lehetne állítani egy hierarchikus sorrendet a különböző intelligencia-típusok között, de az biztos, hogy létezik egy ősrégi, az ökológiai típus, amely lehetővé tette, hogy élelmet találjunk és fennmaradjunk. De, mint az emberszabásúaknál is látható, felszínre került a szociális és az agy apránként úgy kifinomodott, mint egy számítógép. Ahogy kifejlődtek a specifikus megismerési képességek, egyre könnyebb volt átvinni ezeket más területekre. Így a mentális software mindig újabb dolgokat talált fel a tudományban, a technológiában,a politikai rendszerekben,bár ez utóbbiak alkalmassága egyáltalán nem olyan nyilvánvaló.

Rájöttem, hogyha szabadon kell írnom valamiről, választható formában (tehát még az sincs megadva például, hogy glossza legyen-e, vagy jegyzet), az a legnehezebb.2. napja kelek fel és játszom el ugyanazt a rituálét….vízforraló és laptop bekapcsolása,kávé elkészítése, word megnyitása, első cigi meggyújtása….írni fogok, de miről?!Kritériumok, és szabályok nélkül…Sokkal egyszerűbb ha egy témát kell feldolgoznom, vagy egy hírt kell tudósítanom, hisz ott a miről kérdőszó kiesik, csak választékosan és jól kell átadnom ami a forrásban áll. Talán ezért a legegyszerűbb kiindulni magából az (újság) írásból. Számomra egy újságíró akkor hiteles, ha megfelel azoknak az asszociációknak amiket hozzá társítok. Úgy gondolom, hogy aki ezt  a szakmát űzi, annak feltétlen szabad szellemnek kell lennie. Jellemezze nyíltság, kíváncsiság, nyitottság és egy olyan karakterű személyiség vonás, amely abszolút emberbarát. Legyen benne empátia, és ami a legfontosabb: tudjon azonosulni az őt körülvevő realitással, helyzetekkel, emberekkel, véleményekkel, anélkül, hogy a saját gondolatait, meggyőződését feladná. Tudjon asszimilálódni bárhol és bármikor, anélkül, hogy elveszne a tömegben. No és persze tudjon kitűnni, anélkül, hogy ez erőltetettnek tűnne.

Legyen tele kérdésekkel, kutassa a választ rájuk, de emészthető formában. Hagyjon nyitva témákat, gondolatokat –hosszasabb boncolgatás után- és a megválaszolatlan dolgokat néha bízza az olvasó közönségre, hisz muszáj azt a pici rezgést, azt a bizonyos kiskaput meghagyni az embereknek, hadd gondolkodjanak, rágódjanak ők is a témán. Igenis legyen min csámcsogniuk a következő baráti találkozón, merüljön fel a téma egy pubban, egy kocsmában, egy kávézóban egy családi ebéden, és lám fel fog merülni a szerző személye is.

Fontos a naprakészség, a jól informáltság, folyamatosan képben kell lennie.

Tisztában kell lenni azért a fogalmakkal is. Annyi mindent nem értek és minél többet tudok meg, minél több mindent tanulok meg annál többször jövök rá, hogy mennyi mindent nem tudok még. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy annál hitelesebb vagy, minél inkább csöndben vagy. A csend hatalmát felesleges firtatni, hisz néha többet mond minden szónál. Viszont az előbbi kijelentéssel nem értek egyet. Sokat agyaltam ám rajta mire erre az álláspontra jutottam. Azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam annak a személyiségét aki ezt kijelentette. Abszolút befelé forduló,  passzív ember volt, megrögzött, begyöpösödött felfogással amiből nem volt hajlandó kizökkenni. Általánosított és skatulyába rakott mindent és mindenkit. Nálam egy kellemes vita azzal kezdődik, hogy meghallgatom és azonosulok a másik nézeteivel, majd kifejtem logikusan és érthetően az enyémet, és a végén pedig igyekszem nem feladni azt ami a számból elhangzott és mindezt próbálom úgy megtenni, hogy közben a beszélgetőpartner kijelentéseit, felfogását, érzelmeit ne sértsem meg, maximum azt szeretném elérni, hogy miután logikusan levezettem neki a véleményem, a másik megértse, elfogadja, esetleg magáévá tegye, vagy csak szimplán leszűrje belőle a mondanivalót. Ez szerintem egy hiteles újságíró feladata is egyben, nem?!

A másik dilemma számomra az, hogyha sokat maradok csöndben, honnan fogják tudni a körülöttem lévők, hogy mit akarok?!

Szerintem írni tudni kell. Nem elég megtanulni a szabályokat, a szakmai etikettet. Nagyon hamar megtanultam, hogy nem az a fontos, mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan éljük meg az eseményt. Na de mindezt átadni, közölni (ha arról van szó) úgy, hogy hiteles maradjak, és az olvasó is azt érezze vagy fogja fel belőle amit én szeretnék igazán átadni, na erre születni kell.

Vajon az asszociáció mindenki számára egyértelmű, vagy csak egy kommunikációs zsákutca?

Na de mi van akkor ha az ember tud is írni, élvezi amit csinál, kitöltené az életét és mégsem tud elhelyezkedni vele?! Egyik kedves ismerősöm friss diplomás újságíróként sem talál munkát.

A szomorú az, hogy amikor még gyerekek vagyunk mindig kérdezgetik: mi szeretnél lenni ha majd nagy leszel? Majd amikor felnőttek leszünk legszívesebben visszamennénk a múltba és azt mondanánk: mért nem azt kérdezed, hogy miből tudok majd megélni, ne azt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Sajnos ma már a kettő nem egy és ugyanaz. Retrospektíve túltettem magam azon, hogy nincs nyúl és nincs mikulás, de most 23 éves vagyok és az előbbi problémát picit nehezebb megoldani. Na jó ez nem azt jelenti, hogy feladom, negatív sem vagyok, de azért mindenkiben benne van a félsz. Egy picit. Szerintem.

Szeretek írni. Olyan mintha simogatnám vele a lelkem. Bár beskatulyázódni nem akarok, remek érzés felkelni és egy kávéval leülni a gép elé. Aztán jöhet egy barátnői körtelefon, délután pedig némi munka a cégnél (csakhogy érezzék a törődést), amolyan divatos szingli módra. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig ilyesmi takarék lángon csordogál az életem, de azért én élvezem.

Van ám jó is abban ha szabadon írhat az ember. Remek érzés mellőzni párszor a helyesírás ellenőrző programot ha az túl hosszúnak találja a mondatot. Igaz nem vagyok Dosztojevszkij, de ha már szabályok nélkül róhatom képernyőre a gondolataimat, akkor adassék meg ez is. A műfaj kiválasztásánál pedig jegyzetre gondoltam, (amolyan szösszenetre), viszont az általában rövidebb, mint 5000 karakter, szóval ha ezt figyelembe veszem akkor tisztelettel zárhatom is soraimat.

A homo sapiens már 30 ezer évvel ezelőtt is őrölt lisztet. A toszkánai Bulancinoban találtak az archeológusok erre utaló jeleket.

A két lelet először közönséges kődarabnak tűnt, de a formájuk ás a bemélyedések arra utaltak,hogy rendszeresen egymáshoz ütögették őket ás a rajtuk talált növényi maradványok alapján végül meg tudták állapítani, hogy a mocsári gyékény gyökereit őrölték közöttük lisztté. Ebből a könnyen konzerválható és szállítható porból készült a történelemelőtti pogácsa és a nagyon tápláló, szénhidrátokban gazdag leves. E felfedezés előtt még senki sem sejtette, hogy a felső paleolitikum embere képes ilyen “ raffinált” élelmet előállítani, a tudósok azt gondolták, hogy csak jóval később,a neolitikumban, a földművelés és az állattenyésztés megjelenése után jöttek rá erre a technikára.

A felfedezés újrarajzolta az emberi étkezés fejlődésének történetét, aminek pedig nagy hatása volt az ember képességeinek és társadalmi életének fejlődésére. A primitív ember elpusztult állatok húsával táplálkozott, gyökereket, bogyókat, tojást gyűjtött és csak olyan kis állatokat ejtett el, mint a teknősbéka, a puhatestűek. Majd egy millió évvel ezelőtt megtanult fegyvereket készíteni és akkor, erősebbé válva, nagyobb állatok voltak a zsákmányai. Pontos fejlődési szakaszt jelentett kb. 500 ezer évvel ezelőtt a tűz felfedezése, amikor a húst megsütötte. A tápláléka ezáltal emészthetőbbé vált, kevesebb energia kellett az asszimilálásához. Fizikailag erősebb lett és javult az agyi működése is.

Ha meg akarjuk érteni egy állatfajta vagy az ember anatómiai, fiziológiai, magatartásbeli jellemzőit, az étrendjét kell megvizsgálni,- mondják a kutatók.

Amikor az ember elkezdte a földművelést és az állattenyésztést, megszűnt az az erős testi felépítése, ami a nagyvadak leterítéséhez kellett. A neolitikum embere kevesebb húst evett, gyengébb lett.

A történelemelőtti emberek étrendjének tanulmányozása azért is fontos- mondják a leletek megtalálói / Anna Reverdin és Blancamaria Aranguren/,mert fontos vonatkozásai lehetnek a modern emberre, akinek tudnia kellene, mi a legmegfelelőbb táplálkozás számára. Valószínű, hogy a kulturális fejlődés gyorsabb volt, mint a genetikai és nem sikerült egészen hozzáigazítani fiziológiánkat a tenyésztett állatok tejétől, húsától gazdag étrendhez. A messzi őseink által elejtett vadak húsa más volt, mint a mai, iparilag tenyésztetté.

Nem véletlen,hogy kezd terjedni a paleoétrend, amely azon az elven alapul, hogy a lehetőség határain belül próbáljunk visszatérni a történelemelőtti emberéhez, amelyre genetikailag alkalmasabbak vagyunk.

Itt lényegileg arról van szó, hogy ne együnk zsíros húsokat, inkább részesítsük előnyben a sovány- és a vadhust. Hogy együnk több olyan ételt, amelyhez az alapanyagot a természet nyújtja, gyümölcsöt, friss és szárított állapotban, zöldséget, inkább nyersen, mint főtten. Ugyanakkor mellőzzük a cukrokat,a finomított liszteket, az iparilag konyhakészre gyártott ételeket.

Anna Revedin és társai megpróbálták ezt az étrendet bevezetni saját maguknak, készítettek még gyékénypogácsát is és úgy találták,hogy  „kellemes ízű.”

A megújuló energiaforrások között egyre nagyobb figyelmet kap a tengermozgás felhasználása. Skóciában, Észak-Írországban a part menti városokat nemsokára tengeri turbinák segítségével világítják meg. Egyre több olyan projekt készül Olaszországban is, amelyek a hullámokat akarják felhasználni megújuló energiaforrásra. Az első kísérleti zóna Velence.

Riminiben az Ecomondo (Ökovilág) vásáron az Agire (velencei energiaügynökség) bemutatta az ebben a témában végzett munkáját. Azokat a kutatásokat elemezte, amelyeket olasz és nemzetközi cégek végeztek a hullámoknak villamos energiává változtatásában. Majd felkutatták azokat a szabadalmakat, amelyek a legalkalmasabbak az ilyen művelet megvalósítására.

A választásuk a Giantnak elnevezett generátorra és a Wem-re, egy moduláris rendszerre esett.

A tervek szerint két prototípust a nyílt tengerre, egyet pedig s lagúnába telepítenek. A lagúnába már augusztusban el is helyezték az egyiket, de a teszteket elvégezték mindkét típusnál. Most azt vizsgálják, hogy mennyi energiát tudnak termelni. A Giant esetében kb. 12 ezer kWH-t várnak évente, a Wem-ből pedig 35 ezret.

Az Agire hangsúlyozta, hogy a gépek nem okoznak semmiféle ökológiai problémát, mágneses mezőket sem hoznak létre. Az egyetlen „beavatkozás” a természet rendjébe a kábel, amellyel az energiát a szárazföldre viszik, de a bóják és a mólók kivilágítására a már meglévő kábeleket használják. A szakemberek bíznak az új forrás eredményességében az energiatakarékosság és a környezeti fenntarthatóság érdekében.

Más tájakon is ebbe az irányba haladnak a dolgok. A Siemens, például 45 %-kal növelte a részvételi kvótáját a Marine Curent Turbines angol társaságban. A cég az ár-apályt szándékozik felhasználni energiatermelésre. Ennek a módszernek az előnye a nagyobb kiszámíthatóság, tekintettel a tenger e mozgásának rendszerességére. A Siemensnél azt nyilatkozták,hogy az új rendszerek kereskedelmi forgalomba kerülésének gyorsítására törekednek.

Az elemzők 2020-on belül ennek a piacnak a gyors növekedését jósolják. Ez világviszonylatban elérheti az évi 800 Terawatt/h-t, ami nagyjából egyenlő Németország teljes energiaigényének 25 %-ával, a világ energiafogyasztásának 2-4 %-ával.

A Marine Current Turbines hamarosan bemutatja a Kyle Rhea, 8 megawattos programot Skóciában és az Anglesey Skerries 10 megawattost Velsben. Az angol kormány októberben azt nyilatkozta, hogy támogatja a társaság terveit egy ötös „zöld” minősítéssel. Már egy bérleti szerződés is született, amely lehetővé teszi egy tengeri turbinapark létesítését az Orcadi szigetek déli részénél, Broughe Ness közelében, amelynek kapacitása 100 megawatt lesz.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy miről írjam dolgozatomat. Gyakran az a legnehezebb, ha az embernek teljes a döntési szabadsága, hiszen kevés dolog közül választani mindig könnyebb, mint ha végtelen számú lehetőség adott.

Gondolkoztam gondolkoztam, aztán arra jutottam, hogy a „semmiről” fogok írni. Miért? Azért mert egy valamire való kommunikációs pályára készülő tanoncnak bizony kell tudnia írni a semmiről ötezer karaktert. Persze nem ám egymás után fércelt mondatok sorával, hogy miközben a kedves olvasó tevékenysége közben hirtelen arra ébred, hogy reggel van. Nem ám. Úgy kellene tudni írni a semmiről, hogy az bizony izgalmas, érdekfeszítő, uram bocsá humoros is legyen. Szoktam mondani, hogy szeretek a semmiről beszélgetni, hiszen ez az a dolog amihez legalább értek egy kicsit. Ennek ellenére sosem csináltam ilyet, így itt az ideje hogy együtt fedezzük fel a semmiben rejlő kommunikációs lehetőségeket.

Nézzük.

Mi a semmi? A kérdést több oldalról közelíthetjük meg. Ha megkérdezzük a Google keresőmotorját, azt a választ kapjuk, hogy a semmi egy igen népszerű dolog. Per pillanat 28,200,000 találatot kapunk, ami elég sok. Ha megnézzük az első találatokat, rögtön látszik, hogy ez a misztikus fogalom igen sok embert megihletett már. Ott van pl a Tankcsapda, „Nem kell semmi” című száma, megaztán a Lokomotív GT, „A semmi kertje” (ez utóbbi alkotás hiányzott a zenei alap műveltségemből, így gyorsan kaptam az alkalmon és befoltoztam ez a tátongó űrt). Megtalálhatjuk továbbá az „Egy csók és más semmi” című darabot, melyet a Vígszínházban játszanak, és itt van a kedvencem, a „best of semmi” blog! Bizony az ember kreativitása határtalan, egyfelől. Másfelől viszont nincs új a nap alatt. Amire felkaptam a fejem, az Schiller Ottó „A semmi esztétikája” című értekezése. Megmondom őszintén nem olvastam végig. Azt hiszem nem felel meg az általam támasztott követelményeknek, miszerint érdekfeszítő, izgalmas, esetleg humoros is legyen. Hogy a mozi se maradjon ki, érdemes megemlíteni az „Alul semmi” című filmet, ami viszont kifejezetten jól sikerült alkotás. Érdekes, hogy a semmi fogalmát ugyanakkor senkinek sem sikerült egzakt módon megfogalmaznia.

Tehát innen lehet megközelíteni a semmit egyik irányból, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a semmit egyáltalán mennyi irányból is lehet megközelíteni? Hol van a semmi? Mi a semmi?

Én magam eddig egy alkalommal kerültem a semmi közelébe. Létezett egy „csöndfürdő” nevű létesítmény. Ez egy teljesen hangszigetelt teljesen fekete kamra, aminek az alján testhőmérsékletű sós víz van. Ha az ember belefekszik, lebeg. Teljes csendben, és teljes sötétben. Na az már majdnem semmi. Elég furcsa állapot a majdnem semmiben lenni. Az ember agya kétségbeesetten kutat az érzékszerveivel valami kapaszkodó után, de nem talál.

Próbáltam közelebb kerülni a megoldáshoz, és beleástam magam a semmibe. Ha tudatosan szeretnénk átgondolni akkor arra jutunk, hogy köznapi fogalmaink között talán a legközelebb a vákum állhat hozzá. Mondjuk hogy nagyon nagyon nagy vákum, ahol már egyetlen atom sincsen. Ezt a jelenséget eddig csak nagyon kis számban tudták megfigyelni, viszont örömteli, hogy több megfigyelés is hazánkhoz köthető. Ezt a fajta koponyaüregi elváltozást leginkább a budapesti Kossuth tér környékén figyelték meg nagy számban. A jelenséget napjainkban is vizsgálják.

De térjünk inkább át az emocionális oldalára a kérdésnek. A semmit érezni is lehet. Például az előbb még fogtuk a borosüveget, de hopp, egyszer csak eltűnt a kezünkből és valami recseg a talpunk alatt. Ilyenkor ha nagyon koncentrálunk, egy pillanatra érezni tudjuk a semmit. A kutatást megnehezíti, hogy általában ilyenkor a vizsgált alanyok jellemzően nem tudják értelmezni a „koncentrálni” szót, sőt, leginkább egyetlen szót sem. A semminek hangja is van. Ez a hang általában a délutáni órákban gyomortájék felől hallható. Bizonyos emberek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az élet minden pillanatában érzik a semmit. Sajnos azonban ezek az emberek nem tudják mekkora szerencséjük van, és depresszióba esnek.

A semmit persze sokan nem tudják felfogni, ezért aztán vicceket költenek róla. Ilyen például az, hogy: Kezdetben nem volt semmi. Erre szólá Isten: legyen világosság! És lőn világosság. Még mindig nem volt semmi, de már látni is lehetett azt.

A tudományos megközelítés ellenben elég száraz. A semmi az lehetett, ami a nagy robbanás a „big bumm” előtt volt. Persze felmerül a kérdés, hogy akkor vajon mi robbant fel? Hiszen valaminek fel kellett robbannia, és ha a tudomány mai állása szerint elnézzük az ismert világegyetemet, az a valami nem is lehetett olyan nagyon pici dolog. De a tudomány felvértezett harcosai erre azt válaszolják, hogy nem lehet értelmezni a nagy robbanás előtti bármit, hiszen akkor még idő sem volt, ebből fakad, hogy előtte nem volt semmi. Vagyis megfogalmazhatjuk, hogy az idő is valami. Azt mondjuk tudjuk már egy ideje, hogy „Az idő relatív, az ebédidő pedig kétszeresen az” (Douglas Adams). De hogy a semmivel összefüggésbe hozzuk, az érdekes gondolat.

Azt hiszem én magam sem gondoltam volna, hogy a semmi ilyen tartalmas, filozofikus, már már romantikus téma. Csak bízni tudok benne, hogy a dolgozat felkelteti a semmi iránti érdeklődést, és hamarosan sikerül megfogalmazni a semmit.

Ha ez így lesz, akkor azt hiszem legközelebb valamiről fogok írni.

Reggel van. Érzem, hogy szomjas vagyok, és a gyomrom fáj az éhségtől. Nincs nálam semmi, csak a cigim, így hát rágyújtok. Várom a buszt. Persze nem a buszmegállóban, hanem pár méterrel arrébb, nehogy megbüntessenek. Ez lenne a legutolsó dolog, amire most szükségem lenne. A fejem fáj a fáradtságtól, a gyomrom az ürességtől és a torkom kiszáradt a cigi füsttől. Imádnám, ha egy hatalmas tivornyázás utáni perceket tölteném éppen, miközben visszagondolok az elképesztő éjszakára. Sajnos nem így van. Nem azért vagyok fáradt és nem azért vagyok rosszul, mert jól éreztem magamat az éjszaka. Ellenkezőleg. Már jól vagyok. Most már azt mondhatom, hogy nem vagyok rosszul.

Tudtam, hogy aludnom kell, mert reggel korán kelek, de nem ment. Csak azon járt az agyam, hogy másnap kötelezettségeim lesznek, és ha nem teszek eleget nekik, bajba kerülhetek. Például, ha nem megyek be az iskolába az előadásra, nem fizetem be időben a számlát, vagy nem tudok elmenni egy állásinterjúra. Szükségem van az állásra, muszáj ott lennem. Mennyi teendő!
Csönd volt és sötét. Bekapcsoltam a televíziót, de persze nem olyan volt, mint amikor az utók zaját hallom kintről, anyukám sürgését a konyhában vagy a kutyám ugatását mikor meglát valakit a kapun kívül. Mindenki alszik. Csak én vagyok ébren és a gondolataim. Aludnom kell. Nem tehetem meg, hogy nem alszom. Tudom, hogy ha fáradt vagyok, gyakrabban jelentkeznek nálam a rohamok. Tudtam, hogy akkor fizikailag és lelkileg is rosszul leszek és az a sok teendő… Nem tehetem meg, hogy itthon maradok, vagy félidőben hazajövök. Csalódnának bennem. Csalódnék magamban.
Feszült lettem. Na, ne! Ez nem lehet! Jól ismertem már ezt az érzést. Egyszer csak elkezdem tördelni a kezeimet, becsuktam a szemem és mélylevegőket vettem. Tudtam, hogy ha nem győzöm le, akkor még legalább 2 óráig ébren leszek. Ránéztem az órára. Öt óra múlva kelnem kell. Gyorsan kimatekoztam, hogy ha erősebb lesz nálam, és engedek neki, akkor csak 3 órát fogok tudni aludni. Nem! Ezt nem hagyhatom. A probléma csak az volt, hogy amint a gondolat végére jutottam, már remegtem, mint a kocsonya. Vert a víz és még is fáztam.
Már nincs mit tenni. Jön. A tüneteket ismertem így semmi sem okozott meglepetést. Vagy tördeltem a kezeimet, vagy az arcomat dörzsöltem velük. Elképesztő gyomorfájás és émelygés tört rám. Nem tudtam sem ülni, sem feküdni. Fel és alá járkáltam a szobában és közben a felfelé tekingettem, mintha bárkitől is várnék valamit. A számat harapdáltam és hirtelen az agresszió uralkodott el rajtam. Szorítottam össze a fogaimat és a szoba közepén, összegörnyedve zokogtam. Nem értettem, hogy miért történik ez velem. Mit akar tanítani nekem az élet, ezekkel a negatív élményekkel. Vagy tán szerencsés lehetek, amiért saját bőrömön tapasztalhatom a gondolataim erejét? Én nem akarom! Ilyen áron nem kell a szerencse! Úgy éreztem, megőrülök. Szükségem volt valamire. Kiszaladtam a konyhába és pár kapkodó keresgélés után, megtaláltam, amire szükségem volt. A nyugtató és a hányingercsökkentő pirulák. Ahogy nézegettem a kezembe őket, rájöttem, hogy ennél erősebbnek kell lennem. Sőt valójában már alig éreztem magamat rosszul. Miután készítetem egy koffein mentes teát és lefeküdtem az ágyamba végig gondoltam, ami történt. Tudtam, hogy most büszke lehetek magamra. Nem vettem be semmit és egyedül küzdöttem le. Rájöttem, hogy valóban különleges vagyok és nincs ezzel baj. Egyszer rájövök, hogy miért kell ennyit szenvednem és csodás életem lesz. A világmegváltó gondolataimba nem kevés idő után „belealudtam”. De jó is volt aludni. Imádom az álmaimat, ott sosem vagyok rosszul.

Most viszont itt ülök. Majdnem elment az orrom előtt a busz a nagy visszaemlékezésben, de mosolyogva szálltam fel, mert tudtam, hogy múlt éjjel ismét sokat tanulhattam. Büszke voltam magamra, hogy alig 3 óra alvás után, fel tudtam kelni és a rosszullét ellenére teszem, amit tennem kell. Úgy éreztem, hogy többet nem kell átélnem azt, amit múlt éjjel. Mosolyogtam. Boldog voltam.

Mikor felszálltam a buszra és próbáltam elrakni a lemerült mp3 lejátszómat a táskámba, akkor tűnt fel, hogy tele van a jármű. Szinte alig lehetett levegőt kapni és meg megmozdulni. Mikor le akartam szállni, hogy másik buszt várjak, pont becsukta az orrom előtt a vezető az ajtót. Észrevettem, hogy expreszre szálltam. 15 perc a következő megállóig és alig kapok levegőt. Mindenki magasabb nálam.

Kapaszkodnom kellett, nem tudtam tördelni a kezeimet…

Azzal szeretném kezdeni, hogy leszögezem, nem tartozom azok közé, akik elítélik, vagy akárcsak megróják az állam rendvédelmi szerveinek dolgozóit. Tudni kell rólam, hogy gyakran utazom keleti szomszédjainkhoz, Ukrajnában, ugyanis családom nagy része ott él. Minden egyes utazás nyújt egy újabb rossz tapasztalatot, bár mindig azt hiszem, rosszabb már nem jöhet. És mégis…

Késő délután indulok, azt már meg sem említem, hogy a vonat nem ér oda időben, vagy a jegykiadó automata nem működik; mellékes. A kedvencem, és amire ki szeretném hegyezni irományomat az a határ elérése után következik be. Záhonyba érés után a csatlakozó vonat 35 perc várakozás után indul. Nem tudom járt-e már bárki is arra a tisztelt olvasók közül, de ez valahogy sosem elég. Pedig csak át kell szállni az egyik vágányon lévő vonatról a másik vágányon lévő vonatra. A határon áthaladó vonat a számunkra megszokott vonatok színvonalát alulról sem súrolja, pedig az sem túl magas. Mégsem ez a legfőbb probléma. Miután a kedves és tisztelt utas felszáll a vonatra, amelyen sötét és hideg van, ugyanis egy kocsiban pontosan egy darab lámpa világít, ami jó arány 1:1-hez. Az ülések „hasított bőr”-ből készültek: műbőr széthasítva mindenhol. De ez legyen a legkevesebb. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk (már ha az lehetséges), megérkeznek az útlevélkezelők. A Magyar Köztársaság (bocsánat ma már Magyarország) tisztes állami dolgozói, akik talán nem teljesen vannak tisztában mi is az a személyes okmány. Szóval, minden egyes utastól elveszik az útlevelét. Leszállnak a vonatról és távoznak egy nagyjából 20 perces időtávra. Hogy ilyenkor mi történik, vagy hová viszik a passportjainkat kérdőjel. Miután visszatérnek, odaadják az első székben ülő utasnak az összes útlevelet, becsapják az ajtót, a vonat ebben a pillanatban el is indul, és mi ülünk a helyünkön, abban reménykedve, hogy nem maradt véletlenül pont a mi útlevelünk az iroda asztalán. A kedves utas, ki megkapta az összes úti okmányt, artikuláltan, hangosan felolvassa a neveket kiosztva mindenkinek, ami neki jár, miközben zakatolunk az éjszakában előre. Mire átérünk a határ túloldalára (nagyjából 15 perc), már saját kezünkben tartjuk értékünket (persze ha véletlenül nem maradt a túloldalon). Már csak az lenne a kérdésem: jogukban áll-e egyáltalán így viselkedni? Vagy ha már az ukrán embereket semmibe sem veszik, miért nem gondolnak arra a számtalan angol, német, észt, olasz, kínai nemzetiségű turistára, akik szintén ezen a vonaton haladnak végső úti céljuk felé. A megrázkódtatás pár óra alatt kipihenjük, elfelejtjük mi is történt, egészen a visszaútig, ami szintén nagyon kalandos.

A vonat indulása előtt 40 perccel már kint kell lenni a csapi állomáson (Ukrajna) különböző technikai okok miatt. Ilyenkor átvizsgálják okmányainkat, táskáinkat, csomagjainkat. Majd beterelnek egy kis terembe, ahol addig kell várakozni, míg el nem érkezik az indulás perce. Ekkor kinyitják az ajtókat, a tömeg egymást taposva fut előre, hogy minél jobb pozíciót foglaljon a vonaton. Ugyanis ez nagyon fontos. Fontos, hogy ki milyen közel tudott leülni az ajtóhoz.  Utazás közben azok, akik illegális terméket szállítanak, testük különféle helyeire ragasztják fel azokat. Végül megérkezünk Záhonyba, ahol ismét egy újabb megpróbáltatás ér bennünket. A következő vonat ugyan egy óra múlva indul tovább, de ezt rendszerint lekésik azok, akik csak messzebb tudtak leülni az ajtótól. Pedig nem mondhatnánk, hogy annyira sokan utaznak, hogy ne lenne idő átvizsgálni mindenkit, de hát a határőrök nem legfőbb erénye a gyorsaság. Szóval, ha elég jól helyezkedtél, eléred a Budapestre tartó vonatot és röpke négy és fél óra alatt (persze a vonat sosem ér időben az állomásra) már újra élvezheted a rohanó nagyváros pezsgő életét.

Az utazás végén mindig arra vágyom, bárcsak lenne egy kívánságom, hogy eltörölnék végre a határvizsgálatot, csatlakozna Ukrajna is a schengeni egyezményhez és nyugodtan, zökkenőmentesen látogathatnánk meg Kárpátalján elő rokonainkat. Sajnos be kell vallanom, nem a hosszú út miatt, inkább az élmény miatt egyre ritkábban van kedvem hazatérni. Szóval, kedves olvasó, ilyen egy út keleti szomszédjainkhoz.

Nősek, nőtlenek, lecsúszottak, feltörekvők, idősek, fiatalok, szegények, gazdagok, egészségesek, betegek fel-felbukkannak a Külvárosi Borozóban.

A helyszín adott: közel van a buszvégállomás, közel a Tesco, közel van a bevásárlóközpont is. Akár anno a városok, amik a kereskedelmi útvonalak csomópontjaiban helyezkedtek el. Meg van ez tervezve, kérem!

Tele van izgalommal a nap! 6:00-kor nyitás. Az ajtóban már toporog 4-5 férfi, akik a délelőttös műszak előtt még gyorsan be akarják dobni a napot indító felest. A délelőtt főleg a „menüsöké”. Jönnek nap, mint nap a megszokott italaikat kérve… Mintha nem lennének ízlelőbimbóik, amik egyszer ezt kívánják, máskor meg azt. Nem, ők a szokások rabjai, az életükből erőteljesen hiányzik a spontaneitás. Ugyanabban az időben, ugyanott, ugyanazt, ugyanazért a pillanatnyi örömért.

13:00-tól a munkások veszik át a stafétát, kérik azt a rengeteg sok kávét, és a babgulyást. Őket követi délután az abszolút vegyes tömeg: a menüsök, a feltűnően andalgó, egymást tapizó szerelmes párok, a nagymenő játékgépesek, a betévedtek és nem szabad kihagyni a 18 éven aluliakat sem, akik alkoholt vagy cigit vásárolnának. Őket könnyű kiszúrni. Különös ismertetőjegyeik: felszegett fej, a magabiztos léptek, a dacos arc. Sokszor elképzelem, mi játszódhat le a fejükben: „ne szarozz, add a cigit, és már itt sem vagyok”.  Persze az irataikat valahogy mindig otthon felejtik… Hm, pech, kölykök!

Aztán ott vannak a kényszeres udvarlók, akikben a pulthoz érve megszólal egy dong, amitől aztán be nem áll a szájuk és csak lökik a szerelmetes megjegyzéseiket.

A kedvencem mégis egy 50-es férfi! Szinte minden nap megjelenik, elmutogatja, mit szeretne fogyasztani, ugyanis nem beszél. Illetve valamit mindig motyog, és néha még „el is beszélget” másokkal, bár ő inkább az a jó öreg lelki szemetesláda típus, a hallgatag féle. A szótlansága nem egészen tisztázott számomra, de ezt az embert egyszerűen az abszolút megfejthetetlenség lengi körül.

A külsejét tekintve állati magas, szikár ember, elnyűtt ruhákat hord és minden összevetve leginkább egy rajzolt mesefigurához hasonlít, persze a gonosz-vicces fajtából.

A napot a délutános műszak munkásai zárják, így adva keretes szerkezetet a napnak.

Azt hiszem, kocsmában dolgozni felér egy szociológia szakos diák gyakorlatával, de mindenképpen szórakoztató és tanulságos. Látni, hogyan kezelik egymást a vendégek, mit váltanak ki belőlem és én hogyan hatok rájuk, meg persze az alkohol. Érdekes dolog eltölteni egy kis időt egy ilyen helyen dolgozva. Már csak azért is, mert az élet annyi mindent tud mutatni, én pedig a lehető legtöbbet szeretném belőle megismerni!

A mai világban egyre elterjedtebb a rövid szöveges üzenetek küldése, az elektronikus levelezés és a blogolás, melyben az emberek olykor a legbensőségesebb dolgaikat is a világ elé tárják. Az smsek gyakran olyan rövidítéseket tartalmaznak, (költséghatékonyság, lustaság miatt) amelyek nem nevezhetőek nyelvtanilag helyesnek, például: nemtom; vok; lécci stb. Gyakori a szóközök mellőzése, a szavak összevonása és különféle hangulatjelek és más egyéb jelek használata, mint például: +; XD; J; stb. Ezekhez hasonló kategória a chat is, amelyben a rövidítések, hangulatjelek is megtalálhatóak. Itt nem számít a szöveg hosszúsága, de mégis rövidítéseket használva írunk, mivel így sokkal gyorsabban a tudtára adhatjuk a másiknak, hogy mit is szeretnénk. Blogolás esetében is gyakran előfordul a nyelv furcsamódon való használata. Ezeken a módokon sokkal gyorsabban tájékoztathatjuk a másikat, arról, hogy épp mi történik velünk. Bár nem feltétlenül jó az, ha csak elektronikus módon kommunikálunk, nagyon fontosak az élő kapcsolatok is. Ahogy belépett az életünkbe az internet, elkezdtünk ezen keresztül beszélgetni, információt megosztani másokkal. De mivel nem csak munkára használjuk, ahol fontos, hogy a nyelvtani szabályokat betartva írjunk a másiknak, hanem sokszor barátainknak is smsezünk, e-mailezünk és chatelünk velünk, ezért sokszor rövidítjük a szavakat. Használunk nem magyar szavakat és azoknak a rövidítését is.(OMG; LOL) Lényegében elég ritkán használjuk a szavakat az eredeti formájukban. Abból a szempontból jó, hogy sokkal gyorsabban leírjuk azt, amit szeretnénk, ami manapság mikor az embernek nem sok ideje van, nagyon jól jön. Viszont nagyon rossz hatásai is vannak a nyelvünkre.

Egy kis odafigyeléssel megakadályozhatjuk, hogy magával ragadjanak a rövidítések, mondattöredékek és emotikonok. Az sms, chatprogramok, internetes fórumok és email stb. sajátos stílust és nyelvezetet teremtettek maguknak. Az i betűre végződő szavak (édi,uncsi) nagyon gyakoriak, és ezek az internetes felületek nagyban hozzájárultak elterjedésükhöz. Gyakori az y-ra végződő szavak használata (köszcsy, puszcsy) valószínűleg angol hatásra. Az –i végződésű szavak esetében, nem csak írásban, de szóban is sokszor használjuk őket. Így még jobban hatással vannak a nyelvre, míg a „+látogat6lak” szó esetében, az írásmód teljesen más, kimondva pedig ugyan azt a szót kapjuk. Ezek után ki tudná eldönteni, hogy vajon jó vagy rossz hatással vannak-e a nyelvezetünkre a mai modern technikák? Sokan úgy vélik, igen és sokan úgy, hogy nem. Ha megfigyeljük, az i-re végződő szavak jó részét nagyon sokan használjuk (süti, bugyi, cigi, csoki). Tehát nem mondhatjuk, hogy idétlen és gyerekes dolog és igénytelenné teszi a nyelvünket, mivel ezek közül nagyon sok már úgynevezett „szótári alak”. Habár ezek közül a szavak közül, sokat inkább a gyerekek használnak, (ovi, isi) nem feltétlenül mondhatjuk, hogy rossz hatással vannak a nyelvre, mivel sok esetben, hiába használjuk a rövidítéseket, a hivatalos nyelvbe már nem visszük át ezeket. Az írásbeli kommunikációban, nagyon sokszor használjuk a rövidítéseket, (m, naon, h) de ha arra kerül a sor, az emberek többsége odafigyel rá, hogy olyankor ne használja, amikor nem szabad. (hivatalos levélnél, iskolában dolgozatnál, stb.) Az smsek általános nyelvi jellemzői a rövidítések, egybeírások, a csak nagy-, illetve kisbetűs írás, az emotikonok használata, a betű- és írásjel többszörözés valamint a legfontosabb, a tudatos helyesírási hibák. Ez azért nagyon fontos, mert az emberek nagyon hamar hozzászokhatnak ahhoz, hogy helytelenül írnak, és ez nagyon kínos helyzeteket eredményezhet az életükben. De ugyan ez igaz az e-mailezésre is. Sokkal egyszerűbb, e-mailben odadobni pár sort valakinek, mint felhívni, mert lehet, hogy fel sem veszi, és akkor próbálkozhatunk újra, ami csak elvesz az értékes időnkből. Az e-mailnél és az smsnél meg csak elküldjük, és az illető elolvassa, majd ha lesz rá ideje. Manapság már sokkal hamarabb kezdenek el a gyerekek chatelni, hamarabb kapnak mobiltelefont, amin smsezhetnek. Ezáltal sokkal jobban ki vannak téve az ilyen fajta kommunikáció rossz hatásainak. Ami szerintem a legjobban hatással van a mai fiatalok és talán lassan az idősebbek nyelvezetére is az a Facebook. Itt mindent megtalálhatsz egyben. Chatelhetsz, e-mailezhetsz és bármikor kiteheted az üzenő falra, hogy éppen mit érzel, vagy mit gondolsz stb. Főleg a fiatalok vannak rosszabb helyzetben, és főleg azok, akik nem figyelnek oda arra, hogy milyen hatással lehet rájuk ezeknek a kommunikációs eszközöknek a nyelvezete. De nem csak az írott kommunikációnk kezd eligénytelenedni, hanem szóban is sokszor nem rendesen beszélünk. De manapság nem csak és kizárólag a fiatalok beszélnek így, sokszor már az idősebb korosztály sem figyel oda, hogy nyelvileg igényes legyen. Sokszor lecsippentjük a szavak végéről az utolsó betűt, és gyakran elejtünk egy-két „nemtom”-ot és hasonlóan összevont szavakat. De persze vannak olyan szavaink, amelyek a hasonulás miatt hangzanak másképp beszéd közben (hagyjál-haggyál). Lényegében az írásbeliség átalakul egy olyan nyelvvé, amely az írásbeliség és a szóbeliség között áll. Ezek az írott formák nagyon sokban hasonlítanak a beszélt nyelvhez. Az írás nagyon leegyszerűsödik, vagyis az írásbeliség fontossága csökken. A helyesírás kevésbé lesz fontos az interneten. Mivel az a fontos, hogy gyorsan reagáljunk, mondjuk egy chatszobában, majdnem biztos, hogy tele lesz helyesírási hibákkal az írásunk. Ahogy már említettem, romlik a helyesírás, főleg a rövidítések miatt. Sok idegen szó kerül a magyar nyelvbe (relaxál, míting, fotó). Nagyon sok mozaikszó jelenik meg (Phd, USA) és ezek közül soknak nem is tudjuk a jelentését.

Mindezeket egybevetve én úgy gondolom, hogy az sms a chat szobák és a blog oldalak nyelvezete nincsen jó hatással a nyelvünkre. Igaz, hogy sok előnyét észrevehetjük, mint például a gyors kommunikáció vagy bármilyen helyzetben elküldhető üzenet, de annyira eligénytelenedik az írott beszédünk, sőt gyakran már szóban sem vagyunk olyan igényesek, hogy egyértelműen negatív befolyását látom mind az írásbeliségre és a szóbeliségre is.

Mi az az élet? Milyen fogalom ez? Egyáltalán miért élünk?

Az apróbb örömökért? A pillanatokért? Mégis miért, ha minden apró öröm múlandó? Hiszen mindenből csak egy emlék marad. Egy olyan kép, mely egy darabig bennünk él, majd az évek során elködösül. Nem marad belőle más, csak egy sötét folt, melyért egyre lejjebb és lejjebb kell nyúlnunk. S végül elfelejtjük. Semmivé válik. Eltűnik, elhomályosul, mintha meg sem történt volna. A szép pillanatok elvesznek. Pusztán a gondolata marad meg, melybe kapaszkodhatunk.

Ilyenkor sóhajt fel az ember mondván: „de szép is volt!”
A fájdalom miért erősebb az örömnél? Miért nem tudjuk elfelejteni, kitörölni csak úgy egyszerűen a bántó dolgokat s helyet szorítani másnak? A boldogságnak. Tehát a fájdalom lenne mindaz amiért élnünk kellene? A szomorúságért, a könnyekért, a bánatért? Hiszen csak akkor emlékszünk vissza a szépre, mikor a kérdés célirányos: Na, milyen volt a tegnap estéd? – kérdi kuncogva egy barátnő. Ilyenkor eszünkbe jutnak az éjszaka boldog percei, majd hozzá tesszük azt a kis ’de’ kötőszót mellyel a negatívumokat is elkezdjük beleépíteni a történetünkbe. Összességében jól sikerült az este, ezért boldogak vagyunk. Ez állapot addig tart míg nem történik valami, mely a napunkat tönkreteszi, a felhőcskéket eloszlatja. Míg nem történik valami mely az örömet bánattá változtatja, mely után már úgysem az elmúlt éj szépségein fogunk töprengeni, hanem a jelenlegi helyzetünk nyomorán.

Hogyan is felelünk ha a kérdés az alábbi: Jól vagy?

Az illem és a protokoll intelmeiből adódóan a válaszunk a kérdésre: Igen jól, köszönöm. Ezzel nagyszerűen burkoljuk azt a sok problémát, melyet nem szeretnénk megosztani a kérdezővel, melyekről talán tudni sem szeretnénk. Mindezt azért, hogy megőrizzük magunkban azt a felállított idilli képet mely szerint: igen minden rendben, jól vagyunk. Válaszunk mellé egy kedves kis molyost biggyesztve válik csak igazán hitelessé a kép. Ez a válasz egyfajta védekezés. Mely megnyugvást jelent mind a kérdezőnek, mind a válaszadónak. A kérdezőt mentesíti attól a kínos helyzettől, hogy tovább kérdezzen. Ugyanis sem ideje, sem pedig kedve nincs meghallgatni a másik életét, helyzetét. Belőle csak az empátia szólt mikor feltette ezt a párszavas kérdést. Semmi több. A kérdezettnek pedig nem kell belekezdenie egy olyan történetbe mely idővel sem vált kellemesebbé. Azért mégiscsak belekezdünk remélvén, hogy a másik talán okosabb nálunk. Majd ő tanácsot ad. Majd ő meghallgat. Azt hisszük, ha megosztjuk a barátainkkal a szomorúságunkat könnyebb lesz. Egy ideig biztosan. De csak a lelkünknek lesz könnyebb. Mert elmondhattuk. Azonban ez az állapot sem tart sokáig. Ugyanis ott motoszkál bennünk az a valami, mely nem hagy nyugodni. Az élet keserű íze. Lássuk be, egy nap többször gondolunk a fájdalmunkra mintsem arra, milyen szépen süt kint a nap, s milyen jó, hogy lassan itt a Karácsony.

Van, amikor a boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom. Akkor tehát miért is élünk? A boldogságért vagy a fájdalomért?

Dallamok csendülnek fel az Astorián, a Nyugatinál, a Blahán, mi pedig gyorsan elsietünk mellettük a tömegben a villamosok felé. A Moszkván, az Örsön, a Ferenciek terén is lágy akkordok kísérnek utunkon a metró megállóig. Ha kellemes a zene talán megállunk, megszakítjuk utunkat és elmosolyodunk. Új lendületet nyerünk egy pillanatból. Persze bosszússá is válhatunk tőle, ha csak szörnyű nyávogás jut osztályrészül. Ez az utcazene. Keveset foglalkozunk vele, pedig a pesti ember mindennapjainak része; nem csak kitöltő elem két tömegközlekedési eszköz közözött. Ezért most utána járok mi is a helyzet a fővárosban. Ki miért áll ki muzsikálni, és kinek mi a véleménye róla.

Egy hideg pénteki napon veszem nyakamba a várost. Az Örs vezér téren kezdek neki a kutatásnak, mert ott gyakran találkoztam már zenészekkel. A Köztársaság Bandája gyakori fellépőnek számított az alujáróban, de mostanában már csak kolduló muzsikusokkal futottam össze a téren. Ők egy szintetizátorral szoktak a fal mentén ülni és zenélni, több-kevesebb sikerrel.  Most sajnos nincsenek itt ezért, elszánom magam, hogy tovább lépek a Ferenc körúti metró megálló felé. Lassan zötyögök a vagonban, és közben azon gondolkodom, vajon ma miért nem találtam ott őket. Két ötletem is támad. Az első, hogy elég hideg ma az idő, és egy kicsit a hó is esik, talán ez tartotta vissza a zenészeket. A másik, hogy nyáron változtatták meg az utcazenélésre vonatkozó törvényeket, ami szigorúan szabályozza, hogy ki léphet fel Budapesten. "Közterületen, zenélni csak nappal 10 és 20 óra között, erősítő nélkül szabad, ha a közterület használatára előzetesen engedélyt kaptak. " –így fogalmaz a törvény. Nem hiszem, hogy bárki csak úgy megkaphatná az engedélyt, amit amúgy a belvárosi önkormányzatok adnak ki. A fővárosnak ezzel pont az volt a célja, hogy a kolduló zenészeket kiszorítsa a városból. Ugyanis ha nincs engedélye egy zenésznek, akkor a Közterület Felügyelők 3000-től 20 000 Forintig terjedő bírságot is kiszabhatnak büntetés gyanánt. A főváros polgármestere szerint ez a fajta zenélés zajjal jár, ami zavarja a városlakók nyugalmát. Egyébként Európában sem idegen az, hogy engedélyhez kötik az utcai muzsikálást.  Bécsben például minden hó elején érkezési sorrendben és csak korlátozott számban adnak ki havi engedélyeket. Ha ez elfogy, akkor már csak napi papírt kaphatnak a zenészek. Sőt van olyan ország is, ahol fizetni kell a jóváhagyásért. Genfben fejenként 10 Frankba kerül egy nap.

A második helyszínen sem botlom bele senkibe nagy bánatomra. Most már tényleg kezdem úgy érezni a városvezetésnek sikerül betartatni minden szabályt. Idén született meg ugyanis egy másik rendelet is, ami tiltja az aluljárókban való fellépést. Persze azt nem vették figyelembe törvényalkotás közben, hogy télen szinte lehetetlen a nyílt utcán játszani, mivel lefagy az ember keze. Tovább indulok hát a Kálvin tér fele és útba ejtem közben a Liszt Ferenc Zeneakadémia épületét. Pár diákot megszólítok, nekik vajon mi a véleményük a témáról. Attila az első, aki leáll velem beszélgetni. Népzenét tanul és pozitívan áll a témához:

- Szerintem jó dolog az utca zene, ha olyanok csinálják, akik értenek is hozzá, az igényesebbre gondolok itt. Ha jobb lenne az idő, lehet, hogy én is kiállnék.

Izsák szaxofonon játszik és a jazz a kedvence stílusa. Szerinte sem rossz az utca zene, bár ő úgy véli itt Budapesten kockázatos fellépni, mert vannak veszélyes emberek a városban. Ezt a témát sajnos nem fejtette ki bővebben, ő viszont nem állna ki nyílt közterületen, mivel nem hiszi, hogy tetszene az embereknek, amit csinál. Végül sikerül még két tanárt elkapnom a szünetben, akik maguk is voltak már a műfaj képviselői.

- Én is próbálkoztam már vele 20 éve. Nem itthon, hanem külföldön, leginkább Hamburgban. Ezért együtt tudok érezni a zenészekkel. Mi azt csináltuk annak idején, hogy a leszervezett koncertjeink holtideében mentünk ki utcázni. És amikor összejött annyi pénz, amit elégnek gondoltunk, elmentünk és elettük, elittuk. Egyrészt azért csináltuk, hogy ne unatkozzunk másrészt azért, hogy legyen egy kis plusz pénz.”

Meséli nekem Mohácsi Ádám a Boll Weewill népzenei együttes nagybőgőse. Miután megisszák a kávét, gyorsan elköszönnek. Én is úgy döntök ideje tovább haladni. Erősen reménykedem, hogy végre összefutok a Kálvin téren pár utcazenésszel. Kettőt sikerül is találnom az aluljáróban. Úgy látszik, őket nem rettentik el a főváros emberei. Rendesek, rögtön szóba állnak velem.

- Miért zenélnek az utcán?

- Anyagi okokból. –vágja rá a magasabbik azonnal.

- És kitől tanulták a szakmát?

- Rajkon a családtól, nagypapa kiváló zenész volt. –mondja mosolyogva.

- Milyennek találják a mostani körülményeket Pesten?

-  Az embert üldözik. És mért kell üldözni, mikor mi nem bántunk senkit. Tulajdonképpen idejött egy úr és közölte, hogy azonnal menjünk el. Közben meg hárman itt voltak és mondták nekik, hogy hagyjanak minket békén. Hagyjanak életet. Mi szórakoztatunk, nem koldulunk. - Véli az úr, aki egyébként a megélhetéséért zenél.

Ez a műfaj a kolduszenész nem idegen a társadalomtól, sőt hosszas történelmi múltra tekint vissza. Balásy Dénes történész szavai jutnak eszembe: „A koldusok, ha nem is éppen hegedősök és igirczek, és nótáik, ha nem is ősdallamok talán, de azért sokatmondók; az ősi hagyomány fenntartói ők s a vándor énekmondók egyenes leszármazottainak tekintendők.” Egy pár percig még hallgatom, ahogy játszanak. Úgy tűnik, szívüket, lelküket beleadják, pedig nem halad el mellettük senki, csak én nézem őket.

A következő állomás a Fővám tér, majd a Vörösmarty tér. Az első állomáson nem lepődöm meg, hogy nem találok senkit, a második viszont elszomorít. Erősen reménykedtem benne, hogy a Vörösmarty téren beszélhetek valakivel. Úgy gondoltam, a turisták vonzzák a zenészeket, de most nem jött be a számításom. A téren ugyan szól a zene, de azt a rádióból sugározzák. Tovább sétálok a Váci utcán. Itt már nem táplálok reményeket, tudom, hogy tilos zenélni az utca teljes hosszán. Azt, akit itt találnak, 30 000 Forintra büntetik. Nem várt öröm, viszont, hogy a Ferenciek terén a Duna felé eső aluljáróból dobszót hallok. Lesietek a lépcsőn az arcomon csillogó mosollyal. Egy férfi áll egy száll magában és egy dobbal bravúrozik. Épp egy turista fotózza. Közelebb megyek és látom, hogy ma még nem keresett sokat, maximum egy ezrest. Amikor a szám véget ér leszólítom és kérdezgetni kezdem Bata Tibort, aki djembén játszik:

- Egyszerű ember vagyok. - kezdi, amikor személye felől érdeklődöm. Kicsit később áttérünk az utcazene témájára is.

-   Miért játszol?

-   Mert imádom.

-   A pénz nem is motivál?

-  Van egy feleségem két lányom. Igazándiból utálom a pénzt, ezért kerül engem. Bocs. –mondja, majd elneveti magát.

- És miért egyedül vagy kint?

- Nem vagyok egyedül, csak az első két órát egyedül szeretem játszani már 10-12 éve.

- És mik a tapasztalataid, amit más utca zenészekkel megosztanál?

- Azt, hogy minél jobb zenét csinálsz annál kevesebb pénzt dobnak be.

- Hogy - hogy? Soha nem gondoltam volna, hogy ez így van.

- Hát igen, de az emberek individualisták, és nem szeretik az egységet, amit egy jó együttes össze tud rakni. - állítja Tibor.

- Mi a véleményed a mostani utcazene állapotokról?

- Amikor az Örsvezér téren laktam, ott minden nap átlagban 4000 Forintom meg volt. Volt olyan hogy két óra alatt 9900 Forintot kerestem. Itt is volt, hogy jó időben fél négytől fél nyolcig kerestem 12 000 Forintot, de az is előfordult már hogy hajnal egyig itt voltam és csak 150 Forintot kerestem. Ez olyan, mint a kutyavacsorája, ez az utcazene. Aki nem szereti, nem is fogja tudni csinálni.

Közben megérkezik egy barátja, ezért elköszönök. Elgondolkodtató, amit mondott. A 7-es buszon zötyögve elmélkedem. Arra a következtetésre jutok, hogy az utcazene nehéz műfaj, ha az életünk, a napi betevőnk múlik rajta. Viszont az, ahogy korábban Mohácsi Ádám mesélt a saját élményeikről, inkább egy jó mókának tűnt.

További úti céljaim között szerepel még az Astoria, Blaha, Nyugati és a Moszkva. Szép lassan minden végig megyek, de sehol egy lélek. Vagyis, emberek tömegei, és koldusok minden sarokban, de utcazenész egy darab sem. Végállomásomon, a Moszkván se futok össze, azzal a zenésszel, akivel a héten többször is találkoztam. Ő magyar népdalokat énekelt és citerán kísérte magát délutánonként. Ezzel az állomással tehát véget ért számomra a péntek, és a budapesti körkép az utcazenészekről.

Hideg és szomorú napra ébredtünk. Takaróval beburkolózva ülünk Ivettel a kanapén, a gyertya lángjának mozgását figyeljük. Halvány táncjátéka eltereli a figyelmünk. Nem hisszük el, hogy Zolinak el kellett mennie harcolni, megvédeni a hazát. Miért pont neki? Miért most? Egy rossz álomnak tűnik, amiből bármikor felébredhetünk. Félünk. Minden percben rettegünk a holnaptól. A második világháború közepén járunk. Elegünk van. Azt hittük lassan vége lesz. Tévedtünk. Ivettet nem tudom megvigasztalni, próbálom elterelni a figyelmét játékkal, mesélek neki, néha elviszem sétálni.  Próbálok egy kis mosolyt az arcomra erőltetni, hogy ne lássa, nekem is fáj. Erősnek kell lennünk, így Zoli nélkül is. Telnek a napok, egy hónapja már, hogy elment a frontra. A hétköznapok monotonitása nekem és Ivettnek is segítség. Nem gondolkozunk annyit. Ivettnek itt az iskola, a barátok, nekem a háztartás. Gondoskodnom kell magunkról. Hiába áltatom magam, nem tudom pótolni az apukáját. Az elmúlt két évben nagyon apás lett. Délutánonként csak ül a kanapén és az apjával készült fotót nézegeti, és sír.  Hiányzik neki, ahogy nekem is. Szegény kislányom.

Nem is számoljuk már a napokat, hogy mióta ment el. Lassan jön Ivett nyolcadik születésnapja. Valami különleges dolgot kéne kapnia tőlem, valamit, ami megvigasztalja. Talán veszek neki egy kiskutyát. Bementem a városba szétnézni. Több órát barangoltam a boltok között, csomó értéktelen holmival találkoztam. Délután közepe lehetett, amikor felfigyeltem egy kis régiségboltra. A tekintetem az ékszerekre vetődött. Megláttam egy kék köves, madarakkal díszített arany gyűrűt. Egyből tudtam, tökéletes lesz. A születésnapjára sütök sütit is. Eljött a nagy nap. Csoki tortát sütöttem, néhány apró dologgal pedig kidíszítettem a lakást. Kicsim szomorúan járt-kelt a lakásban, szomorú volt, hogy apa nem jött haza. Odaadtam neki a piros bőrszütyőbe rejtett gyűrűt. Először láttam az utóbbi időben mosolyt az arcán. Tetszett neki. Minden ujjára felhúzta, vizsgálgatta a fényben, becézgette, körbetáncolt vele a lakáson. Látva azt, hogy mennyire örül, elkezdtem pityeregni és jó szorosan magamhoz öleltem.

Elmondtam neki, hogy ez egy nagyon különleges gyűrű. Ha felhúzza az ujjára, és belenéz a kőbe, akkor látja az apukáját, tudd hozzá beszélni, és az apukája is így láthatja őt. A lakásba már aznap beköltözött a boldogság. Vége volt a sírásnak, a szomorú délutánok helyét a boldog percek vették át. Csak leültünk a kanapéra, és órákig beszéltünk apához. Elmondtunk neki mindent, ami velünk történt, úgy beszéltünk hozzá, mintha még mindig itt lenne mellettünk. Ivettet sokszor láttam beszélni Zolihoz, és ilyenkor ragyogott a boldogságtól. Elmesélte, hogy aznap mit beszélgettek. Mindig elmondta, hogy az apukájával mi történt és, hogy azt üzeni, szeret, de még nem tud jönni, mert sok a munkája. Kislányom megnyugodott és elkezdte ismét szeretni a mindennapokat. Örültem. Már reggel várta a délutánt, hogy beszélhessenek. Szépen teltek így a napok, hónapok, évek.  Aztán egy nap, nem látta már az apukáját a gyűrűben…

Büntetik, nem büntetik, tilos vagy sem, őket sértik, vagy ők sértik a közrendet? A hajléktalan-kérdés sajnos állandóan aktuális, az utóbbi időben viszont fokozott figyelmet kapott. Rendeletek és tiltakozások sora váltja egymást, úgy tűnik a kormány kiemelten fontosnak tartja a probléma megoldását. Ahogy az érdekvédelmi szervezetek az állami lépések élés bírálatát. Az érintettek pedig csendben tűrnek.

„Tetszik, nem tetszik, véghez fogjuk vinni.”

A hajléktalanok „megsegítését” övező botrány kitörése körülbelül tavaly decemberre datálható - ekkor fogadta el az országgyűlés azt a rendeletet, miszerint 2010. december 15-től szabálysértésnek minősül a lakcím nélkül való közterületen tartózkodás. Akkor (az egykori hajléktalanokból és számos szimpatizánsból álló) szervezet, a Város Mindenkié csoport nyílt levelet intézett Tarlós István főpolgármesterhez, melyben felajánlották, töltsön el 24 órát hajléktalanként, ha már kiemelt célja az utcára kerültek megsegítése (még egy átfogó programot is összeállítottak számára). Ezen kívül egész éjszakán át tartó tüntetést szerveztek a Blaha Lujza térre. Tarlós István azonban nem volt hajlandó tárgyalni velük, a demonstráció pedig a szervezőkön, hajléktalanokon és újságírókon kívül nem sok embert mozgatott meg.

Igaz, hogy az állampolgárok sajnálják az utcán élő elesetteket, többségük azonban valahol egyetértett a rendelettel – egyrészt megengedhetetlen, hogy sorra halálra fagyjanak az köztereken, másrészt a visszataszító látványon túl sokuk agresszív és állandóan ittas is. A probléma gócpontja az, hogy nincsen elegendő hajléktalanszálló, de, ha lenne, se költöznének be sokan, mert félnek. Az ország és a kormány évtizedek óta tologatja a problémát, érdemi változás szinte soha nem történt. Egészen mostanáig, míg a végtelenül eltökélt, 30 éves Kocsis Máté nem ült Józsefváros polgármesteri székébe.

„A tél beállta előtt senki nem maradhat az utcán. Tetszik, nem tetszik, ezt véghez fogjuk vinni. Ha kell, akkor erőszakkal fogjuk őket bevinni a most megnyitott szállókba.” nyilatkozta nemrégiben. Az elv és tenni akarás dicséretes, ellenállásba az eszközök ütköztek. A szociális mellett ugyanis rendészeti kérdéssé is tették az ügyet – a kerületben (szankciók ellenében) megtiltották a kukázást, majd a kéregetést, végül az utcán való életvitelszerű tartózkodást. Első ízben csak beviszik és figyelmeztetik az illetőt, később már bírság szabható ki, visszaesőként pedig akár 150000 Ft-ra is büntethetik a nincsteleneket. A Város Mindenkié csoport szerint ezzel nem oldanak meg semmit, ellenben kriminalizálják a hajléktalanokat, és teljesen ellehetetlenítik őket.

„Az-e a jövő ellátási formája, hogy utalja az állam a pénzt a szállóknak és ellátóknak, oda nem megy be a hajléktalan, viszont azt mondjuk, hogy mehessen kukázni és élhessen az utcán? Nem, nem kukázhat, és nem élhet az utcán, mert ezek azok, amik sértik az emberi méltóságot. Bemegy a szállóra, ott eszik, tisztálkodik, alszik, mi pedig ott teremtünk rendet.”- válaszolja Kocsis Máté.

A nyár folyamán a belügyminisztérium felmérte, hogy körülbelül hány ember szorul segítségre, és azt is, mekkora a szállók befogadóképessége. Ennek fényében idén 600 új helyet biztosítanak az eddig meglévőkön kívül. Az érdekvédő szervezetek állítják, ez édeskevés. Kocsis Máté szerint viszont nem (legalábbis kezdetnek semmiképpen sem), ugyanis nem minden hajléktalan valóban hajléktalan. Sokuk rendelkezik (meglepő módon) ingatlannal, amelyet valamilyen okból kifolyólag elhagyott, és rengetegen érkeztek a fővárosba más vidéki városokból is, ahol a vezetés azt gondolta, megoldották a problémát azzal, hogy elküldték őket. Ezen kívül a szállókat gyakran idénymunkások használják, akik egyrészt elfoglalják a helyeket, másrészt a hajléktalanok félnek tőlük – ezen is változtatni kell. Minél több férőhelyet megpróbálnak felszabadítani, az „ál-hajléktalanokat” pedig hazaküldeni. A rendőri fellépéssel csak jobb belátásra akarják kényszeríteni a nincsteleneket, egyfajta visszatartóerőként alkalmaznák. Sokak szerint azonban ez csupán az üldözöttek üldözése, a bírság kiszabása pedig felesleges, mivel nem tudják miből kifizetni, így nem tart vissza senkit semmitől. Ellenben meghurcolják őket.

„Ez egyáltalán nem üldözés, nagyon sokan visszamentek a saját ingatlanukba, mert van nekik, akiknek nincs, azok pedig elmentek szállókra. Ha megtiltjuk a közterületen való életvitelszerű tartózkodást, akkor azok az emberek, akik nem feltétlenül kell, hogy ott legyenek, azok elmennek vagy hazamennek, aki pedig bemehet a szállóra, az be fog menni. A büntetés pedig nem csak pénzbüntetés lehet, hanem például közmunka is. A többszörös visszaesőket mindenképpen eljárás alá fogjuk vonni, mert senki nem helyezheti magát a törvényen kívül.” – válaszolja a polgármester.

Pálfordulat?

Ugyan a Város Mindenkié csoport már több mint egy éve tevékenykedik, a köztudatba igazán november 11-én kerültek be, amikor birtokba vették a józsefvárosi polgármester (és időközben hajléktalanügyi referenssé kinevezett), Kocsis Máté irodáját. Talán nem is találunk olyan médiát, amely aznap ne közölte volna a fotókat, ahogy az irodában békésen üldögélő tüntetőket fejenként három-négy rendőr viszi ki és szállítja fogdába. Kezükben „A szegények nem bűnözők!”, „Jóléti államot, ne rendőrállamot!” és hasonló feliratú transzparensek. Több mint tíz órát töltöttek ezután fogdában.

A rendőri intézkedésen azonban leginkább a nézők akadtak fenn, a tüntetők pontosan tudták, hogy jogtalanul tartózkodnak az irodában az ügyfélfogadási időn kívül, és a rendőri felszólításnak sem engedelmeskedve megvárták, míg szó szerint eltávolították őket onnan. Céljuk csupán annyi volt, hogy felhívják a figyelmet a problémára, és Kocsis Máté is vegye észre, hogy hajléktalan politikájával vannak problémák. A rendőri intézkedéssel szemben később sem nyilatkoztak negatívan, sőt azt mondták, tisztességesen bántak velük.

Némi ellenérzése a Város Mindenkié csoportnak volt, akik állítják, az ülősztrájk nem az ő kezdeményezésük, ők a tüntetésüket hivatalosan bejelentették és be is fejezték időre. A szimpatizánsoknak örülnek, de vigyáznak a jó hírükre, nem szeretnének rendőri ügyekbe keveredni. Éppen ezért felháborodtak, hogy a rendőrség őket készül beperelni.[1]

Problémája főként az elfoglalt iroda tulajdonosának, Kocsis Máté polgármesternek volt. Egyrészről az illetéktelen „behatolás” miatt, másrészről azért, mert állítólag már többször hívta tárgyalni a csoportot. Legutóbb aznap délelőtt ajánlott nekik időpontot, megbeszélhették volna rendőri intézkedés nélkül is a pro és kontra érveket és javaslatokat. A tárgyalási lehetőséget a Város Mindenkié csoport már több ízben visszautasította - ezért háborítja fel, hogy ezek után birtokba vették az irodáját. Mivel azonban az akció mögött (elvileg) nem a Város Mindenkié csoport áll, az ügy nem is olyan egyszerű… Mindenesetre nehezen érthető, hogy az érdemi változást és álláspontjuk meghallgatását követelő szervezet miért nem él a jogszerű tárgyalás lehetőségével.

Köszönhetően a polgármesteri iroda okkupálásának, vagy a civil szervezet tüntetéseinek, Kocsis Máté változtatott politikáján – másnap bejelentette, gyűjtést szervez a hajléktalanoknak. Bár állítólag ez nem stílusváltás, eredetileg is szerepelt a tervben. A segélykoncert bevételén túl 61 millió forintot fordítanak az ügyre, a lakosságtól pedig háztartási eszközöket, ruhaneműt, tartós élelmiszert, tisztálkodó szereket, lakástextíliákat várnak a szervezők. Szeretnék otthonosabbá tenni a szolgálati lakásokat, amelyeket a kerület cégeinél munkát vállaló hajléktalanok részére bocsátanak majd. Mindezt a LÉLEK program keretei közt szervezik – a Lakhatási, Életviteli, Lelkisegítség-nyújtási, Egzisztenciateremtési Közösség elsősorban a józsefvárosi hajléktalanok felzárkóztatásáért vállal felelősséget. Azokért, akik korábban a kerületben dolgoztak és veszítették el otthonukat – ez körülbelül 60-70 embert jelent. Őket kiemelik majd a szállókról, munkát és lakást ajánlanak nekik az önkormányzat tulajdonában lévő (jelenleg üres) házakban.

A lépést a legtöbb érdekvédő szervezet örömmel üdvözölte, a kérdés viszont adott – mi lesz a többi hajléktalannal? Kocsis Máté szerint minden kerületnek a saját elesettjeivel kell törődnie, tőle se várja senki, hogy a több ezer budapesti hajléktalan ügyét oldja meg. Igaz, ő a kormány hajléktalanügyi referense.

Richter Szilvia

[1] Végül nem a csoportra, hanem az egyes tüntetőkre szabtak ki pénzbírságot.

Hamarosan egy korszak végéhez érkezünk. Sokan szkeptikusak ezzel kapcsolatban, de senki sem tagadhatja le: érezzük, tudjuk, látjuk, hogy egy változás küszöbén állunk.

Egy világ haldoklásának a szemtanúi vagyunk. Áldás, vagy átok, azt mindenki döntse el maga, de részese lenni egy új időszámításnak, mindenképp kiváltságos dolog. Akár a maya, akár a hindu jóslatokat, számításokat nézzük, mindkettő megegyezik abban, hogy 2012. december 21-én egy közel 5000 éves ciklus véget ér, és egy következő kezdődik. Furcsa mód a két nép nem állt kapcsolatban egymással, mégis ugyanarra jutottak. Érdemes azon elgondolkodni, egy ősi kultúra miért értett jobban mindehhez, mint mi, „fejlett” emberek.

A Vaskor szülöttei vagyunk

Négy korszakot különböztetünk meg: Aranykor, Ezüstkor, Rézkor és Vaskor. Bizonyára sokan hallottak már Atlantiszról, az elveszett világról. Számos legenda kering ezzel kapcsolatban, hogy valaha volt egy világ, amikor nem fertőzte meg az emberek életét a bűn, a romlás, és szoros kapcsolatban álltunk az istenségekkel és a természettel. Platon gyakran ír ezekről az időkről, egyfajta etalonként állítja fel számunkra. Viszont mint minden, ez is véget ért, és elkezdődött a folyamatos hanyatlás. Az életünk irányítását egyre inkább kezdte átvenni az ego, magunkra maradtunk. Földhözragadtak lettünk és csakis a saját boldogulásunk lett a fő cél, így egymás és Földünk ellenségeivé váltunk. Ez jellemzi röviden a Vaskort, amiben élünk, és ami hamarosan megszűnik.

2012.12.21.

Egy dátum, ami senkit sem hagy nyugodni. Kár lenne tagadni, érezhetően közeleg valami, amit nem tudunk ésszel megmagyarázni. Érezzük, hogy a világ nem maradhat abban az állapotában, amiben jelenleg van. Körülnézünk, és jelek tucatjai szúrják ki a szemünket, de a legtöbben mikor ezeket megpillantják, vagy tudomást szereznek róluk, egyszerűen csak megrázzák a fejüket és továbbmennek. Nem is kell ezen igazán csodálkozni, hisz’ a Vaskor gyermekei annyira eltávolodtak az őstudástól, hogy elképzelhetetlennek tartják azt, amit legbelül ők is nagyon jól tudnak.

Nem lehet elmenni amellett a tény mellett sem, hogy 20 ókori szentiratból – legyen az maya, hindu, egyiptomi, tibeti, esetleg kelta- mind a 20 ezt a dátumot jelöli meg valamilyen váltás időpontjaként. Az iratok úgy mutatják be a Vaskor utolsó időszakát, ahogy tényleg látjuk. Mindenidők legborzalmasbbikának tartják, és szinte semmi sem jellemzi, ami az Aranykorban természetes volt. A mostani embereket önzőnek, hazugnak és kapzsinak gondolták- és mennyire igazuk volt!

A Vishnu Purána, indiai szent irat a következőt mondja:

„Az Istenek oltárain a tűz kialszik, többé senki sem gondozza őket, az ember önmagát kiáltja ki Istennek és a Világ közepének, s azt mondja, nem kell Isten, nem létezik.”

A jóslatok szerint a Vaskor embere boldogtalan és gyakran azt sem tudja, hogy miért. Csak érzi, hogy ez nem a természetes állapot, ennek nem így kell lennie. A mai tudomány olykor depressziónak írja ezt le, holott csupán a tökéletlenség – jogos- érzése kerítette hatalmába.

Elpusztul a világ?

Bizonyos szinten igen. Valaminek meg kell halnia, hogy születhessen más, ez mindig is így volt. De nem úgy kell elképzelni, hogy jövő decemberben egy nap felébredünk, és óriási pusztulást látunk, vagy az ellenkezőjét, hogy minden hirtelen szép és jó. Viszonylag lassú folyamat lesz, bizonyára történni fog egyfajta természetes szelekció is, de észre fogjuk venni, hogy valami más lett. Ugyanazt fogjuk látni még hosszú-hosszú ideig, de a gondolkodásunk és a tudatunk módosulni fog. Nyitottabbá válunk egymás iránt és befogadóképesebbek leszünk, amit már némelyek tapasztalnak is.

Az egyházak sorra megdőlnek, ugyanis rá fogunk jönni, arra, hogy nincs szükségünk közvetítőre. Nem kell majd semmi, hogy kapcsolatokat tudjunk teremteni, hisz’ ez a képesség bennünk lesz – van-.(A Jelenések Könyvében egy érdekes fejezetet találni ezzel kapcsolatban: a pápaság jelenleg az utolsó idejét éli.)

Felgyorsult idő

Bármivel magyarázhatjuk, attól még így van: az utóbbi évtizedekben az idő rohamosan felgyorsult. Persze mondhatjuk, hogy feszített a tempó, sokat kell dolgozni, állandó rohanás az életünk, azért tapasztaljuk ezt így. Kell valami, hogy megmagyarázzuk azt, amit nem értünk. Emellett kimutatták, hogy a Föld pulzusszáma is majdnem a duplájára emelkedett (eddig 7,8 Hz volt, ma már 13,5 Hz). És hát a Föld rezgése irányítja a gondolataink ritmusát, valamint nagy hatással van fizikai testünkre is.

Nimród népe

A 20 ősi iratból 15 kitér arra a kérdésre is, kiket fog elsőként megérinteni a változás szele. Egy babiloni jóslat azt mondja: „Elsőnek Nimród népe tér magához, utána a többi.”

„Ó Beáta Pannónia, Ó boldog Magyarország!” – Nostradamus így írja le hazánkat 2012 után. Magyarország bizonyos elméletek szerint azért sínyli meg többszörösen ezt az időszakot, mert mi az Aranykor kegyeltjei vagyunk. Állítólag minden kornak megvan a kiválasztott népe, amikor az tündökölhet (pl. Róma virágzása). Mi azért érezzük ennyire rosszul magunkat, mert nem kedvez nekünk a Vaskor. Elvileg itt lesz először szembetűnő a spirituális felébredés, az ősi gyökerekhez való visszatérés (egyre többen adnak ősmagyar nevet gyermeküknek).

Egy nemrégiben elkészített kérdőív meglepő eredményekkel szolgált: azt vizsgálták, hol hisznek a legtöbben a reinkarnációban. A legtöbben egyből azt gondolnák, hogy Indiában, de nem, Magyarországon. Ez jelenthet valamit, meg az is, hogy egyre többen fordulnak a spirituális tanok felé. Persze ezzel egyidőben megjelentek a pénzhajhász „látók” és „jósok” is, de ez is csak ennek a terjedését támasztja alá.

Akkor mégis mi lesz?

Sokan felteszik a kérdést, hogy mégis mire számítsunk. Sajnos ezt pontosan nem tudni, csak annyit, hogy lesz valami változás. Talán végre rájövünk arra, hogy nem külsőleg kell várni a felemelkedést, hogy valaki megment ( pl.angyalok, Isten…stb.). Megvilágosodunk, hogy ha el szeretnénk érni valamit, akkor ahhoz elsőként magunknak, a gondolatainknak  kell változni. És ugyebár a gondolatnak óriási teremtő ereje van. Lehet, így fogjuk elhozni a várva várt Aranykort.

Hosszú ideig, gyakorlatilag a közelmúltig hallgatás övezte a drogok jelenlétét Magyarországon. Mostanra viszont nyilvánvalóvá vált,hogy a kábítószer az iskolák falai közé is befurakodott.

A drogforgalmazás óriási üzlet és az emberi kapzsiság mindig kitermel valakit aki csak saját gyors hasznát nézi és vállal minden kockázatot , hogy a szert eljuttassa a fogyasztóhoz.

Több közép iskolában végeztek felmérést a 16-17 évesek körében,hogy milyen gyorsan tudnának narkóhoz jutni. Mit gondolnak mi volt a válasz?  Többségben már egy sms elküldése után az iskola kapujában várja a diller a diákot. Ez azért megdöbbentő nem?

Régebben a rendőrség komolyabban vette a dolgot. Elkezdték végigjárni az iskolákat, felvilágosító előadásokat tartottak a drogokról és a használatukról.

A következményekről, a büntetésekről  beszéltek, összehasonlítva egy iskolai verekedés súlyával. De! Egy szó sem eset a drogok hatásáról a pozitív élményekről a negatív hatásokról a másnaposságról. Nem beszéltek a függőségről a rászokás a kipróbálás veszélyéről. A legfontosabbnak csak a büntetés hangsúlyozását tartották.

Nem vontak párhuzamot az alkohol fogyasztás és a drogfogyasztás között.

Pedig mi is történik valójában?

Vegyünk 2-3 fiatalt akik szórakozni mennek. Elképzelhető,hogy nem állnak anyagilag valami jól és nem tudnak alapozni buli előtt. Összedugják a fejüket és valamelyik felhívja egy ismerősét.  Két perc virágnyelven beszélgetés után már át is veszik az anyagot valamelyik McDonald’s parkolójában.

Számoljunk csak! Egy üveg whisky 3-4 ezer forintba kerül nem is beszélve  a szórakozó helyen megvett italok áráról. A srácok körbeadják a marihuánás cigit ami megvolt 2000 forintból és mindjárt királynak érzik magukat.  Igen ez a való világ!

Amit a kereskedelmi tévék sulykolnak beléjük,hogy te lehetsz a sztár, a menő pasi vagy csaj, mégha  röpke is ez az álom. És a serdülő gyerek mit is gondolhat?  Boldog vagyok, jól érzem magam, elfelejtem a napi gondjaimat, jobban megy a tanulás, mert szabadnak érzem magam.

Még egy érdekes iskolai felmérés: Több felsőfokú tanintézményben kérdezték meg a tanulókat ki-mi akar lenni. És a válaszok felében olyanok jöttek, mint a való világos Anikó, Oki, Majka vagy még sorolhatnám a mondvacsinált sztárokat.

Hiszen a modern világunk ezt mondja és ezt a fiatalok be is veszik-, hogy élj jól,gyorsan,most és legyél te a sztár. És ilyenkor lép be a személyiségszerkezetbe a drog, úgy hogy valami hiányzó részt kitölt,kipótol. Nem véletlen hívják pótszernek az alkoholt és a kábítószereket.

De van egy kis gond: Ez a szerkezet még nem teljes és a kábítószer nem képes ezt a szerkezetkész házat felépíteni. Az ember azt hiszi, hacsak órákra is,hogy ő a tökéletes és közben a személyiségét teljesen lerombolja. A környezete hiába figyelmezteti,egyre jobban elmerül az illúziók kergetésében és szép lassan,alattomosan a meglévő énképe is teljesen lepusztul.

Lehet ezt az utat választani, de az elsuhanó pár óra után ráébredsz,hogy vége az álomnak. Sokan nem értik meg, hogy a boldogságot és a jólétet nem álmodni kell, hanem tenni érte. Persze lehetsz  te illegális drogkereskedő járhatsz nagy fekete autóval, kutyalánc vastagságú fuksszal a nyakadban de garantáltan nem fogsz jól aludni és az ágyad felett már ott lebeg a bilincs.

Manapság döntő többségben úgynevezett könnyű drogokat fű és parti drogokat, extasy használnak a fiatalok. Gazdagabb körökben egyre gyakoribb a „kólázás” vagyis a kokain használata is..Szerencsére a fiatalok nagy része azért ezeket a szórakozásokat nem engedheti meg .A  fű sokkal olcsóbb egy dílernél 2000 forintért alig tudnak valamit meginni inkább az olcsóbb megoldást választják.

Itt újra visszakanyarodnék az iskolai felvilágosító órákra. A rendőrség nem tesz különbséget a könnyű és az úgynevezett kemény drogok között és ez óriási hiba.

Azt sulykolják az embernek , hogy mindegyik függőséget okoz,mindegyikért ugyanaz a büntetés jár. Inkább igyál, mint drogozzál, hiszen 18 év alatt úgysem szolgálnak ki alkohollal. Erre mit csinál a srác? Vesz egy kis füvet, mert a pia úgyis drága és nehezebb hozzájutni. Elszívja a maga 6-8 cigijét és rájön,,hogy dehogy is okoz ez függőséget! Mivel kíváncsi kipróbálja előbb utóbb a kokaint,vagy a heroint és annak azt hiszem nem kell bemutatni mi a következménye.

Manapság sokan lobbiznak a marihuána legalizálásának érdekében még ismert művészek, sztárok, egyesületek is. Azonban ezek az emberek többnyire 30 év felettiek, kialakult személyiséggel és egzisztenciával rendelkeznek. Hollandiával példálóznak csak azt felejtik el,hogy Hollandia minden tekintettben Magyarország előtt jár.

Pedig a marihuána is függővé teszi az embereket, hiszen hatóanyaga a THC 3 hét alatt ürül ki a szervezetből. Így bőven másnap is bennünk van, sőt még pár hétig is. Aztán persze jön a következő buli hétvége és kezdődik minden elölről. Aki a fiatalkori útkeresésbe beiktatja a drogot számítson arra,hogy csak a kezdetekben király ő és amire ráeszmél,hogy 20 évesen még mindig nem érettségizett le, rá fog döbbeni,hogy az élet szép lassan elmegy mellette.

Záróakkordként megjegyzem, hogy egy neves budai Gimnáziumból egy fiú, aki matekversenyeket nyert és iskolás korában a házibulikban nem vetette meg a kokaint sem most a rendőrség ifjúságvédelmi alosztályának egyik vezetője.

Egyszer nyolc az nyooolc, kétszer nyolc az tizenhaaat, háromszor nyolc az huszonnééégy…

Itt mindig megállt, mintha nem lett volna benne teljesen biztos, majd mielőtt folytatta, tele szívta a tüdejét levegővel.

Most, még nyolcvan évvel később is tisztán emlékszik rá. Úgy kellett neki az a szusszanásnyi szünet, mintha azon múlt volna az édes kis élete.

Ma pontosan ezen múlik. Ezen múlik minden. Életének édes része biztosan. Ugyanis matekból nem jeleskedett a későbbiekben. A háromszor nyolc, na, az nem akart sehogyan sem kijönni neki.

Sorsszerű kapcsolata a nyolcassal születése óta végigkísérte, mivel édesanyja az Ottó névre keresztelte, ami azt jelenti, nyolc. Hátborzongató.

Egyébként igazán tetszetős szám, külalakra és tartalomra egyaránt. Tulajdonképpen olyan végtelenszerű. A kínaiak szerint például kifejezetten szerencsés tagja a sorozatnak. Valójában gazdag, vagyonos – ez áll meghatározásaként. Elgondolkodtató, hogy vajon miféle gazdagság, mekkora vagyon várományosa a név hordozója?

Nos, osztályában, később munkahelyén is mindenki gerincesnek és rendkívül simulékonynak mondja. Gyakorlatilag a „jég hátán is megél” típus, mindenhez és mindenkihez nagyon jól alkalmazkodik. Kivéve a nyolcashoz. Mivel nem lázadó és igen jól szocializálódott, ezért ezt az apróságnak tűnő problémát rendkívül elegánsan és egyedülálló módon oldja meg. Felnőtt élete legnagyobb részét úgy éli a Földön, mint bárki más: beletörődik abba, hogy a nyolcak bántják őt. Viszont van egy titka: rájött arra, hogy csak egyféleképpen élheti túl a zsarnokot. Gazdagságát, vagyonát szaporítani kizárólag egy figyelemreméltó túlélési technika segítségével tudja. Sokan tanulhatnának tőle! Egyszerű, akárcsak az élet alapja, a víz és a levegő, ami nélkül nem létezhetünk. Eme módszer nélkül meghalna.

Kedvenc nótájával tudom elmagyarázni:

Demjén Ferenc: Mindig ugyanúgy

„Ha a hold feljön az égre, Még egy napnak vége… Álmodom a csendet, Nem hallom a város tompa moraját… Elfeledem majd, hogy zajos a világ, Elfeledem majd a hétköznapok búját, bánatát… Ha a hold fenn van az égen, Elfeledem majd, hogy elfáradtam régen, Holnap újra indul minden ugyanúgy, Mindig ugyanúgy…”

Ő pontosan mindig ugyanúgy kiszakítja magát a napból és az állatok királyaként olyan lenyűgözően fantasztikus dolgokat él meg, amelyek nem férnek bele sem az első, sem a második, sem pedig a harmadik nyolcasba. Ily módon hihetetlen erős pajzzsal vértezi fel magát. Egyre nagyobb és nagyobb gazdagságra, vagyonra tesz szert, melyből bőven jut mások számára is.

Ma, amikor minden harmadik fajt a kihalás fenyeget, tanuljunk tőle, mert ő Ottó, az oroszlán jegyében született boldogság.

2011. november 16.

A nyomtatás, a rádió, a televízió után a XXI. században egy olyan új kommunikációs eszköz kialakulását, felvirágzását láthatjuk, amely „egybegyúrja elődjeit”, s így új közeget teremtve megjelenik az internet.

A tény, hogy egyáltalán létezik-e az internetes újságírás, és külön műfajnak tekintendő-e, még nem eldöntött. Tóth W. Árpád 2003-as írása szerint nem számolható el külön műfajként, mint a nagyinterjú vagy a tényfeltáró riport. Az internet csupán egy felület, mint ahogy a papír is. Az újságírás eredménye a szöveg, és mindegy, hogy az milyen körülmények között és hol jelenik meg, vagy hol olvashatjuk: a kezünkben fogva lapozgatva, vagy a komputer előtt ülve kattintgatva. Ezzel a véleménnyel ellentétben egyre többen úgy gondolják, hogy egy külön területről van szó, amelyet külön kategóriaként kell vizsgálni, saját, rá jellemző tulajdonságaival együtt.

Így ha a többségi vélemény nyomán haladunk tovább, kijelenthetjük, hogy nem csupán az a különbség a nyomatott és a digitális újságírás között, hogy a lapokat felváltja az internet, hanem hogy az egyirányú kommunikáció helyett egy új szerkezet lép érvénybe. A szövegből „hipertext”, s a multimédiából „hipermédia” válik. Az olvasó maga választhatja meg, hogy egy adott témakört illetően mennyire kíván elmélyedni, továbbfűzi-e az író mondanivalóját, keres-e további cikkeket vagy csak az adott véleményt, írást veszi figyelembe.

A lehetőség megvan arra is, hogy az olvasóból szerző váljon mindenféle tanulás, előképzettség, kemény munka nélkül. Elég kihasználnia, hogy a kommunikáció már nem egyirányú, így bármikor hangot adhat a véleményének. Sok online lapon találkozhatunk hozzászólásokkal, fórumokkal, sőt, mi magunk indíthatunk rovatokat. A hagyományos lapok szerzői is egyre inkább beismerik, hogy nem az olvasó értékessége számít- a nyomtatott sajtót olvasó ember „értékesebb”-, hanem az olvasottság. Így egy amatőr író cikke is válhat olvasottabbá, amennyiben több ember kíváncsiságát elégíti ki. A lapok kiadott példányszámán is érzékelhető a változás. Egyre kevesebbre van szükség, és egyre több hirdetésre (természetesen az interneten). Mivel az internetezők száma is jóval nagyobb, mint a nyomtatott lapot vásárlóké, természetes, hogy a többségben ők lesznek, és az ő ízlésüknek megfelelő stílust, formát, témát érdemes választani. A politikai, a komolyabb hangvételű témákat így váltja fel a szórakoztatóipar.

Hogy miért választják inkább az internetes olvasást az emberek? Több egyszerű oka is van ennek. Egyrészt ingyenes, nem kell fizetni az újságért, másrészt könnyen hozzáférhető, akár otthon a karosszékből is. (Még az újságoshoz sem kell lemenni.) Annyit olvashat az ember az adott témáról, amennyit szeretne, utánanézhet, ha érdekli, sőt, hozzá is szólhat, elmondhatja a véleményét, és biztos lehet benne, hogy talál olyan közösségi oldalakat, ahol kihasználhatja az „adok-kapok”-ot, mind eszmecserét, mind ismeretcserét illetően. Így egymagában képes saját kiadójává válni, nem szükséges nyomdával rendelkeznie, a technika lehetővé teszi, hogy elérhetőek legyenek számára a megfelelő eszközök, programok. A terjedelemmel sem lehet probléma, nem szab határt az oldal mérete.

Természetesen így megszűnik az éles határ a profi és az amatőr között. Megeshet, hogy egy tizenéves jobb minőségű internetes lapot készít, mint sok hivatásos szerkesztőség. Létezik olyan oldal, is, ahol összegyűlnek a nyomtatott sajtóban megbukott publikációk írói, és ott jelentetik meg írásaikat, hiszen nagyobb az olvasói bázis. A költségmentesség az egyéni lehetőségeket sokszorozza meg. Az azonos érdekeltségű emberek egy remek képpel szemléltetve, „piknik délutánt tartanak”, tehát mindenki hozza a maga tudásanyagát, információját, amit aztán közösen „el lehet fogyasztani”. Ráadásul nem számít a kor, az előélet, a hely, a nem, csupán, hogy az adott témához legyen hozzáfűznivalója. Még a nyelv okozta hátrányok is kezdenek eltűnni a fordítóprogramoknak köszönhetően. Az tény, hogy manapság milliók élnek ezekkel a lehetőségekkel. Ebből következik, hogy az információ halmaz egyre csak nő, és nő, a készlet nem lesz többé szűkös, a bőség viszont problémákat is szülhet.

Jó ideje vita folyik arról, hogy ez a hatalmas internetes szabadság milyen következményekkel jár. Egyik tábor szerint fontos dolog, hogy civil emberek is állást tudjanak foglalni nyilvánosan, esetleg amatőr-tudósítóvá váljanak, hiszen megeshet, hogy a sajtó nincs ott azonnal egy fontos esemény helyszínén, egy civil ember viszont a történés szomszédságából is tudósíthat, és azonnal megoszthatja ezt a világhálón bárkivel. A másik tábor felvet egy nagyon fontos kérdést. Mégpedig, hogy hol marad a hírek ellenőrzése, mi volt a forrás, volt-e szakmai szempontokon alapuló szelektálás, szerkesztés, tehát hol a hitelesség? A végtelen információ-áradatnak ez az egyik negatív vonala. Az elitkultúra a mai napig jobban hisz, több tekintélyt ad a nyomtatott sajtónak, épp ezért. A hivatásos újságírók a „frontvonalon vannak”, megfelelő képzettséggel, tudással rendelkeznek ahhoz, hogy hitelesebbnek tekinthessük az írásaikat. Természetesen az álhírek gyártása nem csupán az elektronikus világ sajátja, így a vita határtalan.

A távmunka, a virtuális környezet is sokkal többet ígérőbbnek indult, mint ahogy a helyzet most mutatja. Időt lehet spórolni, hisz percek alatt fel lehet venni a kapcsolatot bárkivel, mindegy, épp hol tartózkodik az illető. Régebben ezt távolsági telefonálással, utazással lehetett csak megoldani. A közlekedés zsúfoltságát csökkenti, amellyel a környezetet is védi, kevesebb a költség, kényelmesebb. Azzal viszont nem számoltak, hogy otthon ülve minden bizonnyal sokkal nehezebb a tágabb világról hírt adni, mint akik aktívan dolgoznak, kutatnak. A szerkesztőség hiánya is probléma lehet, főleg azoknál az internetes lapoknál, ahol a munkatársak még soha nem látták egymást. Nagyon magas-színvonalú szervezést igényel ez, elhivatottságot, pontosságot, bizalmat, főleg ha igényes, minőségi, hiteles hírt szeretnének közölni, írást bemutatni, a televízió, rádió gyorsaságát túlszárnyalva.

Természetesen ennek a gyorsaságnak ára van, akármelyik folyamatot is vizsgáljuk onnantól, hogy felmerül az ötlet, odáig, hogy megjelenik olvasható formában. A személyes kontaktus hiánya is a hitelességet rombolja, hisz ki tudja, hogy pontosan ki válaszol az e-mailekre, kivel beszélgetek virtuálisan, ha még sosem hallottam a hangját. Ha a forrásaimat az internetről szedem, nagyon nagy szelektáló képességgel kell rendelkeznem, hogy az adatok rengetegéből ki tudjam választani, hol találhatok hiteles írást. Ráadásul a legtöbb hiteles internetes írás forrását a nyomtatott sajtó adja.

Hogy meddig lesz még nyomtatott sajtó, mikor szűnik meg teljesen, az sokak véleménye -statisztikák- szerint csak idő kérdése. A 2006-os brit Economist elemzése is ezt támasztja alá. Az olvasóbázis növekedése az interneten az új igényeket is magával hozza. Így a felmérések szerint a többséget nem a nemzetközi hírek, a politika érdekli, hanem hogy mivel tud több pénzt keresni, és mivel töltse el a szabadidejét. Így ha a nemzetközi hírekkel szolgáló lapok fenn akarnak maradni, lépést kell tartani. Az igényeket figyelembe kell venni, és az írásokat a legújabb technikai vívmányokon is megjelentetni. Így megfigyelhető, hogy egy adott lap offline és online formában is rendelkezésünkre áll. Kezdetben az utóbbi verziónál csak tapasztalatlanabb írókat alkalmaztak, de rájöttek, hogy egyre több az olyan internetes olvasó, aki az interneten is a hitelességet keresi. Hisz az internetes olvasók táborába az addig csak nyomtatott sajtót olvasók is beletartoznak. Az, hogy mire van szükségünk, mit keresünk, adott, de hogy megtaláljuk-e a válaszokat a kérdéseinkre, sok utánajárást igényel.

Az internetes írásokat gyakorta frissítik, és nehéz lépést tartani, folyamatosan bombáznak újabb és újabb hírekkel, nincs idő megemészteni, hatása jóval rövidebb életű. Ezzel szemben a hagyományos írás kiadott formája végleges, és tudni lehet, hogy egy napilapnál pl. holnap jön a következő szám, van idő átgondolni az olvasottakat.

Ezt az újkeletű eszközt még csak próbálgatják a hírt olvasók, hírt adók, hisz idő szükséges ahhoz, hogy megfelelő „szűrőrendszerük” legyen.

Az előnyöknél mindenképp megemlítendő, hogy léteznek látásukban korlátozott társaink, akiknek igenis hasznos, hogy a számítógép segítségével ők is részesülni tudnak a hírek megismerésében. Ehhez a „karitatív irányvonalhoz” tartozik még a környezetvédelem is. A hagyományos előállítás során felhasznált papírt és energiát lehet megspórolni az új módszer segítségével, így környezetet kímélően jut el az olvasóhoz az információ. Már ha eljut. Ugyanis vannak olyan országot, ahol a mai napig cenzúra alá próbálják vonni az internetet. Kína pl. megállapodást kötött világcégekkel, hogy a hatóságoknak lehessen beleszólása, mit is olvassanak az állampolgárok, ill. milyen témákban lehet engedélyezve a vélemény-nyilvánítás. Aki ellenszegül, börtönbe kerül.

Tehát az internet a szabad társadalmak eszköze, amelynek használata, hatása, következménye lehet áldás, lehet átok, nyereség, és kár, de az tény, hogy él, virágzik, előretör.

Budapest, 2011. 11.16.

Felhasznált szakirodalom:

ELEK JÁNOS, Műfajok az interneten. In:Bevezetés a műfajismeretbe.Szerk.BERNÁTH LÁSZLÓ.Budapest-Pécs.221-49.

2010. Méretre szabott Pierre Cardin öltönyében, nemesacél svájci Omega karórájával, Persol napszemüvegben, Aston Martin sportautóval száguld Európa emblematikus helyszínein, miközben Vodka-Martinit iszogat (felrázva, és nem keverve) minden idők leghíresebb reklámarca, James Bond, brit titkos ügynök.

Őfelsége kedvenc titkos ügynöke, a James Bond franchise reklámarca hirdetőket keres új reklámfilmjének elkészítéséhez…

2012. Konfekció C&A zakójában, és New Yorker farmerban, ICE Watch party-órájával, Avanglion napszemüvegben, Toyota Prius Hybrid környezetbarát autóval közlekedik London utcáin, Pepsi Cola-t kortyolgatva az ízlandi bankvilág személyi hitel-behajtója, James Bond.

Persze maradjunk a realitások talaján, és bízzunk benne, hogy a fenti bekezdésben leírt kritikán aluli Product Placement, azaz termékelhelyezés ilyen formája megmarad amolyan humoros vízióként.

Nyugodt, biztonságot sugárzó otthonunkban ülve, az év egyik ünnepnapján ismét egy Bud Spencer, Terence Hill filmet nézve ”kedvenc” kereskedelmi csatornánkon, a legizgalmasabb résznél (a méltán híres Bud Spencer pofonok közepette), megszakítják a műsort. Reklám következik.

Számos, és számtalan tanulmány készült a témakörben, hogy a televíziós műsorok közötti reklámok ideje alatt a tévénézők bizonyos, túlnyomó hányada vagy elkapcsol, és szörfözik a csatornák között (és ne felejtsük el, hogy lehet talál egy érdekesebb műsort, és már nincs is kedve visszatérni az előző csatornához), vagy elintézi folyóügyeit, kimegy a konyhábaés hoz valami rágcsálnivalót. A reklám szempontjából a fent leírt viselkedési formák negatív hatásúak. Ezzel a hirdetők is tisztában vannak, és több mint biztos, hogy egy előrelátó szakember köszönhetjük a Product Placemet hirdetési, és reklámozási formát.

Hollywood szívesen nyúl a termékelhelyezés adta jótékony hatást gyakorló reklámozási lehetőséghez, ami a nagyjátékfilmeket illeti.

Röviden, és tömören: vagy a hirdetni kívánó cég, vagy a filmet, valamely cég termékeinek reklámozási felület biztosításából származó bevételeiből finanszírozni kívánó producer megállapodást köt, hogy bizonyos számú produktum szerepet kapjon a készülő filmben, amely később világszerte bemutatásra kerül a mozikban. És tudjuk, hogy a nézőközönségnek nincs lehetősége elkapcsolni a filmben ”burkoltan” megjelenő reklám közben. Igazából nincs is oka erre, hiszen ebben a helyzetben a reklám nem direkt módon támad, hanem csendesen, a háttérben meghúzódva, de mégis egyértelműen prezentálva jelenlétét.

Ugorjunk egy picit előre az időben, és vázoljunk fel egy olyan cseppet sem életidegen jövőképet, ahol a hirdetők veszik át az irányítást Hollywood felett. Megszűnnek a stúdiók, és a producerek, helyükre lépnek a reklámozók, és a reklámmenedzserek. A színészeket természetesen megtartják, hiszen Ők már régen bevezetett brand-ek.

A termékek már nemcsak szerepet kapnak a filmekben, aktívan jelen lesznek. Köréjük épül a sztori, a filmben többször is elhangzik majd a neve (a már elviselhető határ felett). A cselekmény érdektelenné válik a reklámstúdiók szempontjából, fontosabbak lesznek az olyan részletek, hogy a főhős hol, és mit vásárol, milyen autóval jár, melyik gyorsétteremben reggelizik, ebédel, és persze vacsorázik? Milyen dezodorral fújja be izmos, kidolgozott felsőtestét, melyik ruhaipari cég kelméit viseli, és persze kinél bankol? Hosszú snittek készülnek majd, hogy a főszereplő sms-t ír, végigkövethetjük a vásznon, ahogy egyenként üti be a karaktereket a leghiperszuberebb okostelefonján, és megiszik egy üveg ízig-vérig amerikai sört. A filmben csak egy bizonyos autóipari cég autóit látjuk, más-más színben, és fajtában. Minden TV, notebook, telefon egyforma, mindenki egészséges… nem ennek nincs értelme. Mindenki beteg, és jön egy tudós… hagyjuk ki a főhőst, mint személyt. Szóval mindenki beteg, és jön a hős, a megmentő gyógyszergyár, aki meggyógyítja az egész világot. Csak itt a film elején nem arra kérik majd a nézőt, hogy kapcsolja ki mobiltelefonját, hanem „a kockázatok, és mellékhatások tekintetében, keresse fel kezelőorvosát, és gyógyszerészét”.

És persze a kedvencem. Eddig arról volt szó, hogy a hirdető, meg a saját terméke, és hogy pozitív. Itt az ideje, hogy elkalandozzunk, és eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lesz majd, amikor a Microsoft megbízásából készült forgatókönyv egyik fejezetében a cselekmény arra készteti a jófiút, hogy látványosan szétverjen egy Apple notebook-ot. Majd később egy Windows 7 operációs rendszert használó PC előtt ülve megmenti a világot, a háttérben futó google keresőprogram segítségével, és megtalálja ősellenségét a facebook-on.

Kik lehetnek a potenciális hirdetők abban a világban?

A piacon konkuráló szereplőket megelőzni kívánó cégbirodalmak, az örök riválisok: Coca-Cola és Pepsi, McDonald’s és Burger King, Mercedes és BMW, és még sorolhatnánk megállás nélkül.

És amikor már azt gondolnánk, hogy lejtő legvégénél már nem lehetünk lentebb, akkor lépnek színre a kínaiak is.

Porondon a csoda

Háromdimenziós orosz fantáziaműsor kápráztatja el a nézőket a Fővárosi Nagycirkuszban – a színpadon a közönség a tökélyt, a profizmust és a káprázatot látja, de vajon mi történik a színfalak mögött? Egy nap a cirkuszban: izzasztó munka és titokzatos atmoszféra.

Miután a fények elhalványulnak…

Az utóbbi évtizedben a legnagyobb cirkuszi sikert kétségkívül az orosz vízi cirkusz előadása aratta, így a nagy népszerűségre való tekintettel ismét a magyar fővárosba érkezik a világhírű társulat. Idén Yana Sevcsenko vízi fantáziaműsora kap főszerepet a Fővárosi Nagycirkuszban, amely „Káprázat és Csoda” címmel fél évig látogatható itthon. Az összeszokott társulat Oroszországból érkezett, ahol a cirkuszt olyan magas rangra emelték, akár a színházvilágot. A produkciók mögött komoly artistaképzés áll, ahol az akrobatika mellett balettet, színjátszást és zenét is tanulnak. Talán nem véletlen, hogy a világ vezető műsorszámai közül majdnem mindegyik orosz társulat előadása, vagy orosz rendezőhöz köthető.

A cirkusz világában azonban nem számít sem a nemzetiség, sem a származás. A társulat, a háttérmunkások és a cirkusz vezetősége most fél évig teljes egymásrautaltságban, összezárva él, akár egy nagy család. Minden szereplő munkája olyan, akár egy tégla, amely nélkül összedőlne a ház. „Így élünk, szép dolog ez a mi életünkben, itt segítenek egymásnak az emberek. A cirkuszban meg kell lennie a bizalomnak, hiszen a magyar porondmunkás húzza fel az orosz légtornásznőt, és ő rábízza az életét a fiúkra, akik kikötik a rekvizitjét, a kellékét, a trapézát.” – meséli Kristóf István, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója, miközben a korai órákban, még jóval az előadás előtt körbevezet az épületben, a második otthonában.

Hétvégente egy napon többször is előadják a műsort, szombaton három időpontban is, amely rendkívül feszített munkatempót jelent, a szereplőknek ilyenkor maximálisan oda kell tenniük magukat, hiszen hibázni aligha lehet. Az, hogy ki miként csökkenti a feszültséget, természetesen alkat kérdése is. Két előadás közben páran lazítanak, kávéznak, beszélgetnek, de vannak, akik egy-egy trükköt még elpróbálnak az utolsó pillanatokban. A hétfő és a kedd szünnap a cirkuszban, ezt általában be is tartják a művészek: kell is a pihenés, hiszen óriási fizikai igénybevételnek vannak kitéve. A társulat tagjait 5 hónapra szerződtette a cirkusz, addig itt laknak Magyarországon. A sűrű előadásrend miatt nem is igen van lehetőségük hazautazni, meglátogatni az otthoniaknak. Aki erre vállalkozik, jól kell tudnia kezelni a honvágyat, a környezetváltozást, cserébe viszont egy sikeres produkcióval bejárhatja a világot, miközben fellép az olyan nagy, befogadó cirkuszokban, mint amilyen a Fővárosi Nagycirkusz is.

A cirkuszigazgató egy pillanatra abbahagyja a mesélést, és elréved a tekintete. „– Így működik most az én cirkuszom.” – szólal meg hirtelen – „De tudja, van egy másik cirkuszvilág is, azok a régimódi, család jellegű utazócirkuszok. Még ma is működnek. Azok, amelyek oda mennek az emberek háza elé, felépítik a sátrat, és a nagypapa kézen fogja az unokáját, és elviszi az előadásra, aztán ráülteti a pónilóra. Az unoka nevet, boldog, így a nagypapa is boldog… Én magam éppen egy ilyen családból származom: cirkuszkocsiban születtem, Keszthelyen, a vásártéren. Jártuk az országot, és az első négy osztályomat azokban az iskolákban jártam végig, ahol éppen a cirkusz volt…”

A színfalak mögötti másik világ

Az ember kíváncsi természet, szívesen bekukkant a színfalak mögé, hogy meglesse, hogyan születik meg a csoda, mi történik, amikor egy társaság azon igyekszik, hogy a közönségének a tökéletest hozza el. A porond mögött egy külön kis világ helyezkedik el, a művészek háttérországa, amely a nagyérdemű előtt mindig rejtve marad. Ez az öltözők kaotikus világa, ahol a rendetlenség ellenére furcsamód mégis szigorú rendszer uralkodik. Az asztalon púder, rúzs, apró tárgyak, maszkok hevernek, a földön és a székeken színes, csillámló kosztümök. Az öltözőterem bejáratánál, a folyosón pedig a kellékek, az eszközök sorakoznak: hulahoppkarikák, labdák, cirkuszi emeletes kerékpárok, tűzdobáló fáklyák…

A művészek és művésznők két színrelépés között másodpercek gyors leforgása alatt öltöznek-vetkőznek, javítják sminkjük kis hibáit, és vesznek mély levegőket, mielőtt ismét rájuk szegeződik a reflektorfény. Abban a fél percben, mikor már fellépésre készen, díszbe öltöztetve állnak a porond hátuljánál, mintha megállna az idő. Feszült arcizmok, behunyt szemek… Ám amint kilépnek a fényre, mindez eltűnik: csak a könnyedség, a széles vigyor és a profizmus marad.

Kikapcsolódás családostul, nyalókástul

Május elseje van, de mivel az idő borongós, lóg az eső lába, úgy tűnik, a cirkusz kellemesebb programnak bizonyul a  majálisnál. Rózsaszín szoknyácskába öltöztetett copfos kislányok, és eleven fiúcskák rohangálnak a szüleik lábánál az előtérben. Az egyik apuka – magas, nagydarab, jólöltözött – nagyvonalúan fordul három kisgyerekéhez, és kijelenti: ma ünnepnap van, kaptok pattogatott kukoricát, nyalókát és cukorkát. A gyerekek persze ujjongásban törnek ki, és már szaladnak is a kígyózó büfésor felé. Egy pufók arcú kisfiúnak alig nyomta a kezébe az anyja a sósperecet, de látván egy másik gyereknél a rózsaszín vattacukrot, elkezdi nyaggatni, hogy olyat ő is kér… Vidámság, édességek, vásári díszletek és türelmetlen nyüzsgés. A jegyet kettétépi egy idős hölgy, és beterelik a látogatókat a nézőtérre. A gyerekek izgatottak, a szülők kissé kimerülten dőlnek hátra a piros műanyag székekben – elvégre nem könnyű a követelőzésnek gátat szabni, úgy, hogy az ember azért még jószívűnek érezhesse magát. Fészkelődés, halk zene, vékony hangocskák kérdeznek: „Mami, most akkor tényleg lesz itt egy kííígyó?! Félelmetes lesz?” Lassan elül a suttogás, mert egy női hang visszahangzik a nézőtéren: kezdődik az előadás, kezdődik a csoda.

Káprázat a porondon

Színre lép a bohóc, esetlen mozgásával és furcsa ruháival nevetség tárgya. A gyerekek kuncognak rajta, ő maga meg illeg-billeg és jópofáskodik, nem is hiányozhatna a cirkuszból, hiszen ez hagyomány. A hagyományok mellett azonban modern elemek is vannak a show-ban, igazi professzionális produkciót láthatunk, amely mesteri arányban vegyíti a gyerekeknek szánt bohózatokat a felnőtteket is elámító mutatványokkal. „Nem a hagyományos fajta cirkuszt mutatjuk be, hanem egy háromdimenziós előadást. A porondot medencévé alakítottunk, ahol szinkronúszók dolgoznak. A színpadon akrobaták, a magasban pedig a légtornászok mutatványoznak. Ez a hármas néha egyszerre működik. Mindezt megfelelő zenei aláfestéssel, lélegzetelállító koreográfiával, állatidomárokkal tesszük teljessé. És persze itt van a különleges látvány és a furcsa, érdekes kosztümök. Az egész a modern cirkusz világából inspirálódott” – meséli nagy lelkesesedéssel a cirkuszigazgató.

És valóban, a show három dimenzióban pörög, lenyűgöző változatossággal, mögötte hatalmas befektetett munkával és rengeteg óra izzasztó gyakorlással. A légtornászok forognak, szaltóznak a levegőben, a porond 200 ezer literes medencéjében pedig szinkronúszók mutatnak be kecses vízi balettet. De látunk egykerekű bicajon mutatványozó akrobatákat, kalózokat, galambreptetést, az egyik művésznő pedig színes cukorkákra hajazó jelmezben hatalmas buborékokat ereget. Mindezt persze csodálatos látvánnyal, különleges jelmezekkel és fényjátékkal megspékelve.

Érdemes közben figyelni a művészek arcát: irdatlan összpontosítás és koncentráció látszik rajtuk, a tökéletes, fényes siker érdekében minden idegszálukkal csakis a mutatványra koncentrálnak. Egy-egy kockázatos pillanatban tökélyre fejlesztett színpadi mosolyukon átviláglik az erőfeszítés. Három talajtornász, két férfi és egy aprócska lány emberi szobrot emelnek: az alsó fiú megtartja két társát, akik lenyűgöző könnyedséggel másznak egymásra, majd váltanak új, látványos pozíciókra. Meztelen bőrük arany festéktől csillog. Hihetetlen emberi erő, egyensúlyérzék és ügyesség, a lány mosolyog ugyan, de látni, ahogyan csupasz hasa remeg az erőlködéstől.

De sikerül, és a közönség tapsviharban tör ki.