Hitték néger fegyencballadának, szerzőként mégis egy amerikai fehér muzsikus, Billy Roberts védette le. 1966-ban először egy másik fehér amerikai, Tim Rose vitte sikerre, de a dal világkarrierjét mégis annak a kislemeznek köszönheti, amit egy Angliába "emigrált" seattle-i fekete-indián muzsikus vett fel bandájával éppen 40 évvel ezelőtt. Az együttes a The Jimi Hendrix Experience volt, a dal pedig a Hey Joe.

       Egy alig öt akkordból álló dalról van szó, egy egyszerű féltékenységi drámáról, párbeszédes formában elbeszélve: Joe lelövi asszonyát, aki mással hál, majd kereket old Mexikó felé, és biztos abban, hogy soha nem kerül hóhérkézre. Hendrix nemcsak Roberts "eredeti" szövegét alakította át még keményebbé, hanem a dalt is alaposan "kilyuggatta" szaggatott gitár-tüzelésével. Bár itt még nem használta azokat a szédületes technikai trükköket, és hangeffekteket, amelyekről elhíresült, a melódia- és ritmushagyományoknak fittyet hányó szóló már előre jelezte: új korszak kezdődik a rock-gitár történetében. De nem csak Jimit érdemes megemlíteni e négyperces kis mérföldkő kapcsán, hanem Noel Redding alattomosan lopakodó basszus-futamát, és Mitch Mitchell egyre elkeseredettebb pörgetéseit is. A két angol zenész ekkor még tökéletes összhangban volt Jimivel.

       A szakirodalom vitatkozik azon is, hogy Hendrixet ki ihlette meg a Hey Joe feldolgozására. Van, aki azt mondja, hogy azokban az években már számos amerikai énekes műsorára tűzte a dalt, így nem volt nehéz Jiminek "elcsípnie", mások azt mondják, hogy Tim Rose ugyanabban a New York-i klubban, a Café Wha?-ban lépett fel, ahol Hendrix még felfedezése előtt, de létezik egy olyan verzió is, mely szerint már Angliában hallotta a Creation nevű pszichedelikus bandától élőben, de az ő lemezük később jelent meg. Egy szónak is száz a vége: Jimi Hey Joe-ja lett a leghíresebb, és bár csak a 6. helyig jutott a brit toplistán, megalapozta Hendrix hírnevét.

       A dal végigkísérte Jimi egész pályáját, természetesen, mint az összes többi számát, ezt is számtalan módon variálta, hol néhány új szólóelemmel, hol pedig egy különleges bevezetéssel, mint például az 1968-as San Franciscói Winterland-koncerteken. A Hey Joe-t játszotta ráadásként egy évvel később Woodstockban, így ez lett a nagy háromnapos "béke-szeretet-zene" fesztivál záródala, több mint két órás koncertje végén, 1969. augusztus 16-án, délelőtt 11 óra körül.

       A Hey Joe azóta joggal tekinthető a rock-világörökség részének, amelyhez több mint ezer előadó tette hozzá a maga személyiségét. A legérdekesebbek körét is csak nagyon szűkítve lehet áttekinteni, de olyanok vannak közöttük, mint Robert Plant, aki a Band of Joy-jal vett fel még 1967-ben egy döbbenetes, egekbe kiáltó változatot, a korai Deep Purple, amelynek orgona-előjátékába spanyolos hangokat kevert Jon Lord, Patti Smith, aki egyszerre játssza el a vizsgálóbíró, a gyilkos és az áldozat szerepét, vagy Nick Cave, akinek hangja szinte előrejelzi a Joe-ra váró siralomházat. Előadta a The Byrds, Bob Dylan, Lenny Kravitz, Jeff Healey, Joe Satriani, a Ten Years After, Johnny Winter, de a magyar muzsikusok sem szégyenkezhetnek a Radics Béla vezette Tűzkerék angol, illetve a Hobo Blues Band magyar nyelvű változata miatt.